![]() |
| Angyal |
A novella 2. része
![]() |
| Dorothy Perkins |
Ahogy elolvastam a levelet biztos voltam benne, hogy ő írta. Ez az ő kézírása és a képeken is ő volt, de mégis valahogy olyan másképp nézett ki. De mégsem tudtam ezt ölbe tett kézzel hagyni. Elmentem a rendőrségre.
Odafelé sírtam és az ég is velem együtt sírt. Mire odaértem csurom víz voltam. Úgy néztem ki, mint egy ázott kutya. Most már megértem a macskákat, hogy miért nem szeretik a vizet. A rendőrséggel szemben volt egy templom. A templom párkányán pedig pont olyan angyalok voltak, mint a ház kertjében. Eszembe jutott a falra írt szöveg: Mindenhol ott vannak a síró angyalok. Kirázott a hideg.
- Kérem nyugodjon meg és mondja el még egyszer – mondta a nő a rendőrségen.
- Amanda Stanly eltűnt. Ma 10 óra körül.
- Jó, rendben értem, de…
- Mi a problémája a hölgynek? – jött egy kellemes orgánumú hang tőlem jobbról. A férfi nem lehetett több, 24 évesnél.
- Eltűnt a barátnőm.
- Nos nagyon sajnálom a barátnőjét, de most sietnem kell, addig is foglalkozik önnel Karla. Majd ha visszajöttem, akkor… - mért végig a férfi most először. Tudja mit? Karla mondja le a megbeszélést. Mondja, hogy fontos dolgom akadt. Andrew Ward szolgálatára. – nyújtotta a kezét.
- Dorothy Perkins. Miért gondolta meg magát, már nem olyan fontos a megbeszélés?
- Mert maga gyönyörű. És az idő mindig csak szalad. Nos, honnan tűnt el a barátnője?
- A Raylwei házból, ma.
- A Raylweiből?
- Igen, miért? Tűnt el onnan már más is?
- Nem tudok róla. De sok furcsa dolog történt ott mostanában. Jöjjön, mutatok valamit…
Nézze ezt a Raylwei házban volt, de nem tudjuk kinyitni, nincsen hozzá kulcs.
- Egy régi telefonfülke. nem igazán értem, ez hogy függ össze a barátnőm eltűnésével. Én csak őt akarom visszakapni. – fakadtam ki. Már nem bírtam tovább. Nem értettem, hogy került a barátnőm összefüggésbe egy régi kék telefonfülkével.
- Megígérem, hogy utánanézünk. – őszintének tűnt.
- Köszönöm. Köszönök mindent. – indultam a kijárat felé.
- Várjon. Nem lenne kedve eljönni velem ebédelni?
- Csak úgy, hisz még alig ismerem pár órája?
- Drága, az idő nem tart örökké és már egyikőnk sem lehet fiatalabb. Vagy igen? – figyelmen kívül hagyva az őrült kérdését, miszerint fiatalabb lehet-e az ember, így válaszoltam:
- Nos, úgy gondolom, hogy nem.
- Nem lehet fiatalabb, vagy nem jön el velem ebédelni?
- Mindkettőre NEM.
- És vacsorázni?
- Nem – egyszerre idegesített és imponált is, hogy ennyire kitartó férfi. De jelen pillanatban inkább idegesítő volt. A barátnőm most tűnt el, még mondanom kell valamit a testvérének. Egyedül voltam és ez volt az oka minden bajomnak.
- És inni valamit? – de mégis szórakoztatott, nem tudtam ott hagyni.
- Nem. Sajnálom, de most mennem kell. – tettem egy lépést a kijárat felé. Ha tényleg érdeklem, akkor nem fogja szó nélkül hagyni, ha nem akkor nincs rá szükségem.
- Legalább a számát adja már meg. Kérem. – mondta az utolsó szót szinte alig hallhatóan, de annyi érzékiséggel, amitől borsódzott a hátam.
- Jó rendben. – adtam be a derekam. Átadtam egy papírt rajta a számommal, majd elindultam kifelé.
- Köszönöm. Este felhívom.
- Azt ajánlom is. – szóltam vissza még utoljára egy mosollyal az ajkamon. Kifelé menet egy kulcsot éreztem felfedezni a zsebemben – biztos a nyomozóé, de hogy került hozzám? Biztos ő rakta a zsebembe, hogy rögtön viszontlásson. Visszamentem, hogy odaadjam, de nem találtam sehol. Eltűnt a telefonfülkével együtt.
Nem tudtam tovább ezzel foglalkozni. Még el kellett hogy menjek Jackhez, hogy elmondjam, már soha többé nem láthatja a húgát, persze nem így. Megcsörrent a telefonom és egy ismeretlen számot írt ki. Először nem akartam felvenni, de egy különös érzésem támadt.
- Haló tessék? – remegett meg a hangom, bár nem tudtam miért, hisz semmi félelmetes nem történt.
- Jó napot. A Saint George’s kórházból telefonálok. Ön Miss Dorothy Perkins?
- Igen én. – több hang nem jött ki a torkomon. Vajon mi történt? Ki miatt hívhatnak? El nem tudtam képzelni, hogy ki lehet az, aki miatt engem hívnak fel. A szüleim rég elváltak. Az anyám 2 éve halott és az apám ki tudja hol él. Egy közeli rokonom sem él már.
- Kisasszony? Ott van még? – jött az aggódó hang a vonal túlsó végéről.
- Persze.
- Be tudna jönni most a kórházba? Egy bizonyos Andrew Ward szeretné látni. Tudja, nagyon rossz állapotban van…. – a többit amit mondott már nem hallottam. Andrew Ward, pont mint a nyomozó. Micsoda véletlen. Lehet, hogy ő került volna kórházba? De akkor mért engem hívna? Miért nem a családját?
- Azonnal indulok. – ezzel le is raktam. Még egy rejtély, legalább ez legyen megoldott – gondoltam. A kórházban az egyik nővért megkérdeztem melyik szobában találom Andrewt és a látvány mely elém tárult… nem tudtam szóhoz jutni. Az idős, 70 éven felüli férfi mosolygott, amikor észrevett. Mintha az unokája látogatta volna meg egy szép délutáni napon.
- Drága Dorothy. Kérem üljön ide mellém. – honnan tudja a nevem? – Olyan régen találkoztunk már, legalábbis számomra, mert ha a Doktornak igaza volt, akkor az Ön számára még csak alig telt el egy kis idő a legutóbbi találkozásunk óta.
- Azt mondta, hogy a Doktor? Mármint a Doktor és nem egy itteni orvos? Ki Ő? És ki maga?
- Velem ma délelőtt találkozott a rendőrőrsön, hogy bejelentse az eltűnt barátnőjét. – az lehetetlen. – Én vagyok a nyomozó, aki elkérte a számát. Magának még emlékeznie kell, hisz jóval fiatalabb, mint én. – mondta lágyan.
- De hát hogy öregedett meg ilyen rövid idő alatt és honnan ismeri a Doktort?
- Ez egy hosszú történet… Miután elment „ma”, furcsa hangokat hallottam és a következő pillanatban már nem a parkolóban voltam. Éjszaka volt és egy sikátorban voltam. És akkor találkoztam a Doktorral. Elmondta, hogy visszamentem az időben 50 évet. Lehetetlennek tartottam, de igaz volt. Elmondta, hogy egyszer fogok magával találkozni a jövőben és akkor figyelmeztetnem kell. Mindenhol ott vannak és magát akarják, szükségük van magára, mert magánál van a kulcs. Nem kaphatják meg a kulcsot, mert akkor az övék lesz a világ és ezt értse szó szerint. – ámulattal hallgattam a történetet, mely az egykor (ma) még fiatal férfi szájából hangzott el. Nem tudtam hinni neki, bármennyire is őszintének hangzott nem ment.
- Én ezt nem bírom tovább. Nekem ez nem megy. Túl sok a kibogozatlan szál. Tudom már ez csak egy álom, egy szörnyű rémálom és mindjárt felébredek. Csak erősen kell koncentrálnom. – de Andrew csak ingatta a fejét. – Ez nem lehetséges, ez csak egy vicc, igaz? – de megint csak egy fejrázást kaptam.
- Se nem álom, se nem vicc. Ez valóságosabb, mint képzelné. Sajnálom, de ez az igazság. Mondja van családja? Meséljen róluk! – próbált megnyugtatni.
- Sajnos ezt nem mondhatom. A szüleim rég elváltak. Az anyám 2 éve halott és az apám, tekinthetjük úgy, hogy ő is az. És önnek van családja? Velük mi történt? Ők is itt élnek? És most miért nincsenek itt? Mit tud még a Doktorról? – áramlottak belőlem a kérdések egymás után a levegővel nem spórolva.
- Nem fogja elhinni. A feleségem, őt is Dorothynak hívták. Sajnos már rég meghalt. Vannak gyerekeink, sőt már unokáink is, de ők messzire élnek. A Doktor, hát nála különlegesebb emberrel még nem találkoztam. Azt mondja, hogy ő már mindent látott, minden időben járt már. Volt vele egy nő is, a Doktor nagyon óvta őt, talán még jobban féltette, mint a saját életét.
- De ki a Doktor valójában? Micsoda ő? – kíváncsi voltam, bármit megadtam volna, hogy tudjam ki is ő valójában.
- Azt senki sem tudja. De adott nekem valamit. – átadott egy DVD-t. – Azt mondta, ezt mindenképpen meg kell néznie.
- Köszönöm, köszönöm, hogy ezt elmondta nekem. – csókot nyomtam a homlokára, majd az ajtó felé vettem az irányt. – Holnap meglátogatom ismét, ígérem. – az arca elkomorult, és még halkan hozzátette.
- Azt már nem élem meg. Ez az utolsó napom. Már csak ezért éltem. Nincs számomra több idő ezen a világon. – a szívemet valami az ezredrészére zsugorította össze. Nem tudtam otthagyni egyedül, magányosan. Visszaültem az ágy szélére, mellé dőltem és vártam, hogy eljöjjön az idő…
Bementem a videó kölcsönzőbe, ahol Jack dolgozott és megkérdeztem az eladót, hol találom. Csak a kezével mutatott a háta mögötti helység felé miközben tovább nézte az egyik brazil szappanopera milliárdodik részét egy zsebkendővel a kezében. A szoba hátul kicsi, zsúfolt és ablaktalan volt. A TV-ben ugyan az a férfi ment, mint az otthoni DVD-imen.
- Hali – köszönt Jack. – Hát te mit keresel itt? A húgom nincs itt.
- Tudom épp ezért jöttem. – a már annyiszor begyakorolt szöveg most elakadt. – Szóval… Amanda nem jön vissza… egy ideig… mármint a városba. Mert kapott egy munkát… - hol kapott egy munkát? Mit mondhatnék, azt csak nem, hogy eltűnt és egy titokzatos levélben azt írta, hogy jó pár évet visszament az időben. Gyerünk Dor találj ki valamit. A levél. – Peterboroughban.
- Az klassz. Csak kár, hogy nem köszönt el. – mintha tényleg sajnálná, pedig nem tűnt olyannak, mint aki odavan a húgáért. A TV-ben a már annyiszor hallott férfi beszélt, a Doktor. Hogy miféle Doktor Ő? Az kérdés marad sokak számára is. Olyan, mintha kifejezetten egy embernek mondaná. – Ez a fickó mindegyik DVD-n megvan? Ma már ez az 5. DVD, amin ez a pasas van.
- Vajon kihez beszél? – tettem fel az előbbi gondolatot félhangosan. És mintha varázsütésre életre kelt volna a Doktor. „Hát nem csak úgy a levegőbe. Most nagyon figyelj…” – állítottam meg a képet. Mintha válaszolna a kérdésemre. Mondd nincs meg azoknak a DVD-knek a listája, amin „ez” van? – mutattam a képernyő felé.
- De, máris utána nézek. – ismét megnyomtam a play gombot. „Az angyalok mindenhol ott vannak, figyelnek, akarnak. De egy óvatlan pillanat, egy pislogás, egy elfordulás és meghalsz abban az időben.”
- Hát ez elég furcsa. Hogyan érti azt, hogy „abban az időben”? És hogyan tudnék egyáltalán hinni? Egyrészt hiszek, hisz Amanda és Andrew is eltűntek, és találkoztam Andrew-val is, aki szemmel láthatóan megváltozott. Nem úgy nézett ki, mint délelőtt. De másrészt mégsem tudok hinni, hisz, hogy történhetnek egyáltalán ilyenek? – Ez nekem kezdett sokká válni. - „Tudom ez most mind furcsa, és nehéz megérteni, de hinned kell nekem.” Maga hall engem? Ez meg hogy lehetséges? „Nem hallak, csak van egy szöveg, mint egy felirat és arra tudok választ adni.”
- Meghoztam a listát. – ahogy a szemmel átfutottam listát, mind olyan ismerősnek tűnt.
- Ezek mind az enyémek. Az összes az enyém – ismertem fel a DVD-ket, még A húsvéti nyúl is. – Jack hozz egy hordozható DVD lejátszót, kérlek.
- Minek kell az neked?
- Csak hozd. Megyünk a Raylwei házba. Ki kell derítenem valamit.
- De miért? … Várj már meg…
Az út most rövidebbnek tűnt, mint máskor, de az is lehet, hogy csak azért, mert kocsival mentünk. Átmásztunk a kerítésen, ami valahogy elég nehezen ment most. Olyan volt mintha egy azonos pólusú mágnes taszított volna el a ház közelétől. Bár ezzel egyet kell hogy értsek, utólag. Most visszagondolva még a hideg is rázott az nap este, és nem azért mert hideg lett volna. Tudatosan vagy tudat alatt, de tudtam, éreztem, hogy valami nincs rendben. Féltem. Nem ez nem elég jó szó, rettegtem, hogy olyat találunk, ami miatt jobb lenne a tudatlanságot választani. De még magamnak sem ismertem be. A ház földszintjének egyik ablakában fényt láttam pislákolni. Gondolkodás nélkül arra mentem. Az ösztöneim azt kiabálták, hogy fussak el a ház közeléből, annyira amennyire csak lehet és vissza se nézzek, de túl makacs és kíváncsi voltam. Vonzott a rejtély, ami már nem csak a titokzatos Doktorhoz kötött, hanem a barátnőmhöz is. A ház alagsorából furcsa hangok jöttek, mint mikor egy motort indítanak be.
- Rakd le kérlek a lejátszót. – betettem az Andrewtól kapott DVD-t. „Szia Dorothy, azt hiszem ma találkoztál Andrewval…”
- Azta. Ez lát téged?
- Ssst. – csendesítettem el Jacket. „Most nagyon kell figyelned. Az angyal szobrok nem szobrok, lények, akik abból táplálkoznak, hogy embert visszaküldenek az időben és az utána maradt időt emésztik fel, amit a saját idejében élt volna.” – De honnan tudod, hogy mit fogok mondani, ha nem hallasz? – „Van egy szövegem, ez alapján” – Jack van nálad egy toll és papír? Tudnád írni, amit mondok? – „A jövőben 2025-ben találkoztam velük, és akkor küldtek vissza az időben. Ezek a lények csak akkor tudnak életre kelni, mikor az ember nem látja őket. Elég egy pislantás, vagy egyszerűen sötétség. Mihelyst megérintenek már el is tűntél.” – De akkor hogyan tudjuk őket legyőzni? Hogy? Doktor segíts! – „Nem tudnak egymás szemébe nézni, mert akkor kővé dermednek és nem élednek fel többé” – De hogy érjük ezt el? Doktor? – „A fülke, a tardis, azt akarják. Annak akkora energiája van, amit emberi mértékkel el sem tudsz képzelni… Ez furcsa nincs több szöveg, nem folytatódik. Remélem nem történt baj. Ne feledd ne pislogj. Sok sikert!” – Vajon miért nincs több szöveg? Jack?
- Dorothy…ott…ott van egy!
- Óh… Istenem. Jack, nehogy pislogj! Megértetted?
- Nem tudom.
- Hamarosan jönni fog a többi is. Le kell mennem megnézni, mi van odalent. Te addig maradj itt! Jack, nehogy pislogj, az az életedbe kerülhet. Megértetted?
- Dorothy, siess, nem tudom meddig tudom még tartani. – futottam a hang irányába, le az alagsorba. Először 1 perc kellett, hogy feldolgozzam az ott látottakat. A tardis volt ott, az a fülke, amit meg kell védenem az angyalok elől. Mily ironikus, az angyalok, akik cseppet sem angyaliak. De hogyan tudnám én megvédeni? Várjunk… „nincs hozzá kulcs”, azt mondta Andrew, hogy nincs hozzá kulcs, így nem tudják kinyitni. És ekkor jutott csak az eszembe, a kulcs, ami mindvégig nálam volt. Most fényesen izzott és már-már égetett, olyan forró volt. – Dorothy, siess. Nem tudom, hogy meddig tudom még bírni. – hallatszott a félelem, a kétségbeesés és az élni akarás a hangjában. Én sem akartam még meghalni.
- Itt vagyok. Gyere le kell mennünk az alagsorba… - nyújtottam a kezemet. – Óh Istenem. Itt van még egy. Oké… nyugalom… lassan együtt lemegyünk az alagsorba és közben nem pisloghatunk. Mehetünk?
- Nem hiszem, hogy meg tudom csinálni.
- De megtudod. Nem foglak itt hagyni. Az enyém… elment… A tiéd egyre közeledik… Muszáj mennünk…siess. – futottunk az ajtóig, lerohantunk a lépcsőkön egészen az alagsorig. De az angyal nem követett. – Nem jött utánunk. Miért nem jött utánunk?
- Ha nem jött utánunk az jó, nem? – szerettem voltam azt hinni, hogy az tényleg jó, de nem tudtam. Valami azt súgta, nagyobb veszélyben vagyunk, mint az előbb, vagy valaha voltunk. Hirtelen megjelent mind a 6 angyal. Mind minket akartak. Jobban mondva, minket csak desszertnek. Az igazi vacsora a tardis volt. Az az energia kellett nekik, ami benne volt. De tudták, hogy a kulcs nálam van, és amíg nálam van addig nem tudnak bejutni. A kulcs ugyan a zsebemben volt, mégis tökéletesen lehetett látni, mint egy jelzőfény, ami azt jelzi „ITT VAGYOK”, úgy világította be azt a kis részt, ahol a zsebemben volt.
- Neked 3, nekem 3. – mondtam Jacknek. – Tartsd őket szemmel. Amíg nem pislogunk, nem tudnak közelebb jönni – amint kimondtam, a lámpa elkezdett kialudni, és mivel nem láttunk, a lények – már nem tudtam őket angyaloknak hívni – egyre közelebb jöttek. – Ezt ők csinálják. De hova mehetnénk? – addig hátráltunk, amíg el nem értük a tardist. – Jack tartsd őket szemmel! Kimentem magunkat innen. – kivettem a kulcsot a zsebemből és elkezdtem a zárat keresni.
- Siess Dorothy! Egyre közelebb jönnek. – igaza volt. Minden egyes fényvillanással közelebb kerültek hozzánk.
- Megvan. – kinyitottam az ajtót és gyorsan beszaladtunk és magunkra zártuk az ajtót. De még mindig nem voltunk biztonságban. A lények körbevették a fülkét és elkezdték megdönteni. Hol az egyik irányba, hol a másikba. A műszerfalon, vagy ki tudja mi volt az, egy piros gomb villogott, arra várva, hogy valaki megnyomja. Hát én vagyok valaki. Megnyomtam a gombot arra várva, hogy valami csoda történjen. Egy csodára volt szükségünk, egy nagy csodára. Motor hang, fények, és a tardis kezdett elhalványulni. – Nem teheti ezt a Doktor, nem hagyhat csak úgy itt minket. Ez nem történhet meg. – imádkoztam, reménykedtem, hogy megússzuk élve, bár túl sok esélyt nem láttam rá. Imádkoztam azért is, hogy csak egy rossz álom legyen és ébredjek fel, bár már rég tudtam, hogy nem álmodok. Jack védelmezően átölelt, és vártuk, mi fog történni, épp melyik korban fogunk megjelenni. A tardis eltűnt, de semmi furcsa nem történt. Igazából semmi sem történt. Lassan, óvatosan felegyenesedtünk. A lények ott álltak körülöttünk egy kört alkotva. Mindketten ijedten bújtunk a másikhoz, várva a legrosszabbat, de megint nem történt semmi. Az angyalok dermedten álltak. – Belenéztek a másik szemébe. – kiáltottam hangosan. - Soha többé nem fognak életre kelni. Kővé dermednek, amint a másik szemébe néznek. Nem hagyott minket cserben a Doktor.
- Élünk, élünk… - énekelte örömében Jack.
4 hónappal később
Együtt dolgoztam Jackkel a DVD kölcsönzőben. Majdnem olyan jó barátok lettünk, mint én és Amanda voltunk. Jack nem kérdezte hol van Amanda, miért nem hívott, vagy írt nekünk. Szerintem sejtette, hogy mi az igazság, de sose kérdezett rá, én pedig nem akartam erőltetni. A Doktor rejtély maradt számunkra, nem tudtunk meg róla sokat. De nálam a rejtély mellett örökké az elérhetetlent szimbolizálta. Egy olyan személy, aki a rejtélyek összevisszaságában is eligazodik, aki már mindent látott, és aki örökre elérhetetlen az olyan emberek számára, mint én. Halkan Jack a hátam mögé lopódzott, abban a reményben, hogy nem hallom meg és okozhat nekem egy kis meglepetést. Nem akartam összetörni az álomképet, ezért úgy tettem, mintha meg se hallottam volna. Hátulról megölelt, és a kérdését próbálta olyan ártatlannak feltűntetni, mint a ma született bárány.
- Elmondod, min gondolkozol? – pedig tudta, hogy min gondolkozok. Mindig, minden gondolatom a Doktor körül forgott. De Jacknek semmit sem mondtam, ha véletlenül is szóbahoztam, rögtön féltékeny lett. Már egy ideje sejtettem, hogy ő többre vágyik, mint barátság. De én valamiért még nem akartam, pedig nekem is többet jelentett, mint egy barát.
- Semmi különösön, csak úgy néztem ki a fejemből, butaságokon gondolkodtam.
- Mint a Doktor? – túl jól ismert már. – Miért nem felejted el? Lehet, hogy az életben már soha többé nem látod. Ah… - sóhajtott egyet, mint mindig, ha valami fontosat akart mondani. Megfogta a kezem, a szemembe nézett és halkabbra vette a hangját, jelezve, hogy ez egy privát beszélgetés. – Pedig csak Ő miatta nem lehetünk...együtt. Én…
- Óh Istenem… A Doktor… - kirohantam az utcára, szegény Jackkel nem törődve. A Doktor ott állt - pontosabban futott – életnagyságban. És ott volt a nő is, akiről Andrew beszélt. – Doktor, várj meg!! – kiáltottam utána. Kérdő tekintettel nézett rám, mint akit először lát.
- Elnézést, de most nem érek rá.
- Fontos, kérem!!
- Ki maga?
- Hát nem emlékszel? Oh hisz még meg sem történt.
- Erre tényleg nincs most időnk, menjünk Doktor. – mondta a nő aggódó hangon.
- Várj! Kérlek, csak egy fél perc. – odaadtam az egész borítékot a Doktornak, amiben benne van a szöveg, az év és hogy mi történt. – Erre még szüksége lesz 2025-ben.
- Köszönöm, de most tényleg mennem kell…
- Dorothy, Dorothy Perkins. – megjelent Jack is a hátam mögött.
- Mond kedves Dorothy, nincs kedved velünk jönni? Nem tudom miért, de olyan érzésem támadt, mintha már ismernélek. – gondolkodott el a Doktor.
- Sajnálom, de nekem itt a helyem. – megfogtam Jack kezét, ezzel arra utalva, hogy hű maradok az elhatározásomhoz.
- Nos, akkor, viszlát Dorothy Perkins.
- Viszlát Doktor, hamarosan.
Amanda:
Dorothy csak úgy ott hagyott abban a szobában, de nem igazán érdekelt. Kinyitottam az ajtót, hogy legalább halljak valamit, de nem volt túl sok. Dorothy épp egy fickóval beszélgetett valamilyen levélről. Nem igazán értettem, hogy pontosan miről beszéltek. Vajon honnan tudta az a férfi, hogy van valaki a házban? És miért jött ide? Valamiért annyira hasonlított ez a férfi a nagyapámra, az arca, ahogy összeráncolja az orrát, mikor egy számára kényes témáról van szó. Egy halk ajtónyikorgást hallottam a hátam mögül. Az erkélyajtó nyitva volt és a teraszon ott állt egy síró angyal. Eddig az nem volt ott. Vagy már én is képzelődök, mint Dorothy? Visszafordultam az ajtóhoz hátha még valamit hallanék. De akkor hirtelen eltűnt a talaj a lábam alól és mikor újra éreztem valamit a talpam alatt, egy réten voltam. Nem értettem, hogyan kerültem oda. Megláttam egy fiút, aki épp egy újságot olvasott egy nagyon furcsa réginek tűnő ruhában.
- Megmondanád, hogy még mindig Londonban vagyok-e? – léptem közelebb hozzá.
- Nem ez itt Peterborough. Netán eltévedt? – nem foglalkoztam a kérdésével. Jobban izgatott az, hogy nem tudtam hogyan kerültem oda.
- Az nem lehet, az előbb még Londonban voltam. Hányat írunk?
- 1918. május 23. Biztos, hogy jól van?
- Az nem lehet. – az elmémet elborították az őrültebbnél őrültebb kitalációk. Megnéztem az újságot, de ugyan az a dátum volt, amit mondott 1918. május 23. kedd. – Nekem vissza kell mennem Londonba. – ezzel faképnél hagytam.
- Várjon. – kiáltott utánam. – Én Edmund Raylwei vagyok. És Önben kit tisztelhetek?
- Amanda. Amanda Stanly. Örvendek.
