Minden megváltozik
OKTÓBER
NOVEMBER
DECEMBER
JANUÁR
Szörnyen szürkén és letargiától olyan szinten túlcsordultan telt el ez a négy hónap, hogy még a depressziósok is megirigyelhetnék. A napok egyhangúan teltek, szinte semmilyen különbség nélkül. Az érzés, amely a belsőmet emésztette és a rémálmaimat okozta, mára a mindennapjaim részévé vált, de megtanultam elnyomni, bár nem tudom, hogy. A fájdalmat elnyomó, a tudatot kellemesen eltompító zsibbadtság érzés még mindig jobb volt, mint a mellkasomat széttépni készülő űr.
Charlie és köztem volt egy kimondatlan megállapodás, miszerint azt a bizonyos pár hónappal ezelőtti hetet nem említjük. Jobban mondva azt az egy napot és Őt. Még gondolatban is nagyon vigyáztam nehogy, kiejtsem a nevét, vagy bármelyikükét. Az ígéretét betartotta, semmi rá emlékeztető dolgot nem hagyott nálam, csak az emlékük maradt. Az az egyedüli halovány emlékfoszlány, melybe minden idegvégződésemmel belekapaszkodok. Csak ez maradt meg, ami arra emlékeztet, hogy egyáltalán léteztek. De abban nem volt igaza, hogy gyorsan felejthetek minden velük kapcsolatos élményt és érzést… Azzal, hogy elmentek, elvittek minden tárgyi emléket, még nem jelenti azt, hogy az érzéseim is hipp-hopp megváltoznak. De nem tehettem mást. Csak éltem tovább az életem, már ha ez élet.
Csendesen a saját világomba menekülve éltem apával együtt. Nem igazán beszélgettünk, semmiről sem, vagy ha netalán mégis feltett volna egy kérdést, mindössze bólintásra vagy egy viszonylag határozott „öhm” –re telt. Az éjszakáim álmatlanul teltek – bár ez csak ritkán fordult elő - vagy pont ellenkezőleg rémálmok és sikítások között. Charlie az utóbbi pár hétben, már nem jött megnézni mi a bajom, hogy egy betörő akar-e megölni. Ő már hozzászokott.
- Bella, ez így nem mehet tovább. Tudom, hogy fáj, hogy elment… hogy ez most rossz, de majd túljutsz rajta. Talán jót tenne a környezet váltás.
- Hogy mi? – eddig nem is hallottam, hogy beszélt volna. Vajon mennyi ideig állt felettem és beszélt hozzám, anélkül hogy én észrevettem volna?
- Esetleg elköltözhetnél anyádhoz Jacksonvillebe. A nap, a friss levegő, a tengerpart, egy másik iskola, anyád jó hangulata. Ő többet otthon lenne veled és segíthetne ebben a… - nem igazán tudta, hogyan fejezze be a mondatot vagy hogyan tudná megfelelően kifejezni magát, anélkül, hogy olyat mondana, ami nekem fájna.
- Én nem megyek sehova. Én itt vagyok otthon, Forksban. És egyébként is értelmetlen lenne, hiszen már nincs sok az iskolából. – próbáltam érvelni itt maradásom okai mellett. Ez az egyetlen hely, ami rájuk emlékeztet, nem fogom csak úgy itt hagyni.
- Tudom, de okos vagy és anyád mellett könnyebb lenne a… - már megint egy befejezetlen mondat. – a felejtés. Tudod, hogy nem fog visszajönni, egyikük sem.
- Már mondtam. Otthon vagyok, és nem megyek sehova sem.
- De már nem tudom tovább nézni, ahogy szenvedsz, nem jársz el sehova, csak itthon gubbasztasz.
- Jó akkor elmegyek valahova, ma délután. Elhívom Jessicát vásárolni vagy valahova. Tartunk egy csajos estét. – gyorsan felkaptam a táskám és a kabátom, és már kifelé menet a vállam felett oda szóltam. – Este jövök.
Az iskola felé menet végig azon gondolkoztam, hogy hogyan kérjem meg Jessicát, hogy eljöjjön velem Port Angelesbe. Miután Ő elment teljesen magamba fordultam és nem igazán beszélgettem vele, –sőt senki mással sem- ezért valószínűleg dühös rám. Amikor beértem az iskola parkolójába, alig állt ott pár kocsi. Még rengeteg időm volt, ezért úgy döntöttem, hogy olvasok egy kicsit, de nem igazán vált be, mint figyelem elterelő. Elhatároztam, hogy ebédnél megkérem Jesst, hogy töltsük együtt a délutánt. A tervem elkészülte után a parkoló észrevétlenül, de gyorsan megtelt, így sietnem kellett angolra, hogy nehogy elkéssek. Az óráim ebédig nagyon gyorsan elteltek, és nem maradt más hátra, mint hogy elhívjam Jesst… Megláttam az egyik asztalnál, ott ült Mike és Angela mellett. Egy sóhajtás kíséretében odasétáltam hozzájuk.
- Sziasztok – próbáltam kedvesen mosolyogni – leülhetek mellétek?
- Persze – vágta rá Mike és Angela szinte egyszerre.
- Hogy vagy? – kérdezte Angela. Ő mindig olyan kedves volt hozzám.
- Kösz jól. Élek és virulok. – hát ez egy elég erős túlzás volt a részemről. - És ti? Mi újság van veletek? – próbáltam másra terelni a szót.
- Megvagyunk. – Angela volt a legközlékenyebb.
- Bejössz ma dolgozni? – kérdezte Mike, mint minden nap. Egyetlen alkalmat sem halasztottam el, kivéve azt a bizony esemény utáni hetet.
- Még jó, mindig szolgálatra készen. – a viccelődés sose volt az én stílusom. – Figyelj csak Jess. Sajnálom, hogy hanyagoltalak eddig és nem voltam a barátnőd, de most már itt vagyok. Kérlek, nem felejthetnénk el és kezdhetnénk újból?
- Hát… nem is tudom.
- Kérlek. Menjünk el együtt vásárolni. – kezdett megtörni. A vásárlás nála az egyik legjobb dolog a fiúk és a bálok után, bár mindkettő kapcsolódik a vásárláshoz, ezért lehet, hogy az első. – Csak te meg én. Oda megyünk, ahova te szeretnél és utána elmehetnénk enni is. – küldtem Angela felé egy bocsánatkérő pillantást, amiért őt nem hívtam meg, de most így a legkönnyebb rávenni Jessicát.
- Rendben. Ma délután elmegyünk Port Angelesbe vásárolni és utána elmegyünk a Bella Italiaba. Az én kocsimmal megyünk. – Persze - délután fél 4-kor ott vagyok nálatok.
- Ok. Köszi, hogy eljössz velem.
Az órák után rögtön dolgozni mentem, majd gyorsan haza átöltözni, átrakni pár cuccot a másik táskámba és már itt is volt Jessica. Hangos dudálással jelezte érkeztét.
- Szia. Még egyszer köszi, hogy eljössz velem PA-be.
- Miért akartál elmenni?
- Mert olyan régen ruccantam már ki és gondoltam jól szórakoznánk együtt. – csend – És randiztál valakivel?
- Hát… hébe-hóba. Egyszer elmentünk vacsorázni Mikekal, de semmi nem lett belőle.
- És mással?
- Hát… - már csak a megfelelő pillanatban kell majd bólogatnom, vagy helyeselnem és már fenn is van tartva a beszélgetés. – Egyszer Ericcel is elmentem, mert nem tudtam lekoptatni. De leginkább Connerrel megyek el néha-néha. – A következő beszélgetés így folyt bla-bla-bla-bla-bla… és rá a válasz: aha, öhm, tényleg, ne mond. – Megérkeztünk.
- Tényleg? Hát ez gyors volt. Egész hamar ideértünk.
- Hova akarsz menni először? – de ez inkább költői kérdés volt. A fejében már mindent eldöntött.
- Nem is tudom… Menjünk oda, ahova te szeretnél.
- Először elmehetnénk a Toggerybe vagy a Mauricesbe vagy a Fashion Bugba. Vagy akár mind a háromba. Mit szólsz hozzá?
- Persze, ha szeretnéd.
Sorra végigmentünk mind a három bolton és Jessica egymás után próbálta a ruhákat, több-kevesebb sikerrel, bár én nem igazán figyeltem. Rávett, hogy próbáljak fel egy szerinte nagyon trendi ruhát – ugyan nekem nem igazán tetszett, azért felpróbáltam. Utána találtam egy sötétkék blúzt és felpróbáltam, addig sem „zaklat”, gondoltam. Egész jól néz ki, gondoltam meg is veszem. Amint megláttam magam a tükörben, egy hang szólalt meg: „Még hogy egészen jól néz ki? Gyönyörű vagy sőt már-már illetlenül gyönyörű. Ez a kedvenc színem. Ugye megveszed?”
- Edward? Edward? – megőrültem, csak ez történhetett. Gyorsan levettem a pólót és odamentem Jesshez. – Mehetünk.
- Nem veszel semmit? Jól vagy olyan fehér vagy, mint aki szellemet látott. – nem csak szellemet, egy vámpír szellemet.
- Persze jól vagyok. Csak túl drága volt, amit kinéztem, inkább menjünk. – sürgettem.
- Jó, ahogy gondolod, de még el kell mennünk cipőt venni az új ruhámhoz. Menjünk a Payliss Shoe Sourcebe.
Mihelyst elkezdtünk a bolttól távolodni máris megkönnyebbültem és a szívverésem is kezdett normális ütemre váltani. Csak két útkereszteződés és ott a bolt, végzünk, elmegyünk enni valamit és már otthon is vagyok. – gondoltam végig a menetrendet. Már nincs sok hátra, bírd ki Bella. Épp az egyik útkereszteződésnél mentünk át, mikor megint megjelent, ott volt. „Bella, ugye nem csinálsz semmi butaságot? Megígérted. Vigyázz magadra.” Te is megígérted, hogy sosem hagysz el és utána, hogy sosem térsz vissza. Most pedig mégis itt vagy. – adtam szemrehányó választ.
BELLA VIGYÁZZ!!!- hallatszott egy hangos kiáltás, egy majdnem olyan hangos dudaszó és a következő pillanatban már a földön feküdtem.
- Jól vagy? Bella hallasz engem? Bella?
- Jacob? Te vagy az?
- Igen, én, de te jól vagy?
- Azt hiszem igen. Hogy kerülsz ide? Nem mintha nem örülnék neki.
- Bejöttem néhány alkatrészért a Rabbithez. És te mit csináltál itt?
- Vásároltam Jessicával. Te jó ég! Ő hol van, baja esett?
- Arra a lányra gondolsz, aki veled volt? Ő jól van, csak elesett, semmi baja sincs. De én nem erre gondoltam. Arra hogy mit kerestél az út kellős közepén?
- Oh. Hát… - csak nem mondhatom azt, hogy az Ő szellemét láttam. – csak mentünk át az úton és utána egyszerűen megálltam.
- Szerintem jobb ha most hazaviszlek. Nem hiszem, hogy a mostani eset után folytatnod kellene a vásárlást vagy bármilyen más tevékenységet, amíg ilyeneket csinálsz. Nem hiszem, hogy túl biztonságos lenne.
- Rendben. – elköszöntem Jessicától, majd elindultunk hazafelé. Az út Forksba gyorsan és csendesen telt el. Gyorsabban, mint gondoltam volna.
- Itt is vagyunk.
- Oh. Észre sem vettem. Jake megtennéd, hogy erről nem beszélsz senkinek. nem akarom, hogy apu megijedjen.
- Persze, lakat a számon.
- Megyek. Köszi, hogy haza hoztál. Jó éjt.
- Bella várj. Nincs kedved esetleg holnap meglátogatni? Persze megértem, ha…
- Szívesen. holnap délelőtt átmegyek.
- Szuper, akkor holnap. – Jacob arcán hatalmas vigyor terült szét a válaszom hallatán.
- Holnap. – majd elhajtott, én pedig besiettem Charliehoz. – Szia apu. – elindultam a lépcső felé, de Charlie még nem végzett.
- Hol voltál eddig?
- Jessicával Port Angelesben. De hisz mondtam reggel.
- Oh. És milyen volt?
- Egész jó. Most megyek aludni, eléggé fáradt vagyok. Még valami, holnap átmegyek Jakehez, ha nem baj, úgyis olyan rég jártam már La Pushban.
- Persze, menj csak. – mondta kedvesen.
- Jó éjt apu!
- Jó éjt Bells! – az éjszakám oly sok hét óta először rémálmoktól mentesen telt el. Mély és nyugodt álom volt ez, a számomra legkedvesebb lénnyel.
