Halál kegyence 5. fejezet

Charlotte szemszöge:

-         Nincs kedved körbe vezetni a házban? –
kérdeztem kedvesen Camillát. – Megkértem volna Nathet is, de miután SÜRGŐS
megbeszélni valója akadt, gondoltam megtehetnéd te is. Persze csak ha van
kedved. – az arcára olyan tündöklő mosoly ült ki, hogy még egy angyal is
megirigyelhette volna.

Ismét
az angyalokon járt az agyam, szinte már mindenről ők jutottak az eszembe.
Milyen jó lenne, ha én is angyal lehetnék – gondoltam egy pillanatra, de
azonnal el is vetettem. Én mint angyal? Ez teljes mértékben lehetetlen. Ők
olyan tiszta lelkűek és gyönyörűek, én a nyomukba se érhetek. Egyébként is az
angyalok- még mint halandó emberek- meghalnak, majd a mennybe kerülnek
agyalnak, hogy onnan vigyázhassanak az emberekre. De ha még netalán meg is
adódna, hogy én is az legyek, van egy alapvető probléma. Én már meghaltam, de
mégse kerültem el innen, bár elég élőnek nézek ki, ha szabad ilyet mondanom.

 Kislányként édesanyám sokat mesélt az
angyalokról, ha nem tudtam éjjel elaludni. Annyira szerettem a történeteit,
hogy már egészen apró koromban elhatároztam, az én gyermekeimnek is el fogom
ezeket mesélni. Gyerekek, vajon nekem lehetnek majd? Mélázásomból Camilla
rántott vissza.

-         Indulhatunk vagy netán még túl álmos
vagy és lefeküdnél aludni? – komolyságában mindössze egy mosolyra felfelé
görbülő száj árulta el.

-         Nem, csak elgondolkodtam, de már
indulhatunk is. - mondtam neki fülig érő szájjal. – Először mit fogunk
megnézni? – kérdeztem kíváncsiságomat egyáltalán nem leplezve.

-         Meglepetés. De tetszeni fog.

A
folyosón elhaladva a kiszűrődő hangokból arra következtettem, hogy Nath a
titokzatos nővel folytat éppen eszmecserét. A birtoklás vágya elemi erővel tört
rám. Addig nem kötöm bele az orromat, amíg csak bájcsevegnek-határoztam el magamat.
De addig él az a nőszemély, amíg ezt betartja, erre még Istennek is
megesküszöm, vagy inkább a halálnak? Gondolatban egy kicsit elmosolyodtam ezen
az ígéreten, de a figyelmemet következő pillanatban már a mondatok értelmére
összpontosítottam.

-         Akkor mindenképp meg akarom ismerni. –
jött a határozott kijelentés már-már túl hangosan mondva.

-         Nem, még nem. Ez túl korai. Nem hagyom,
hogy a mostaninál is jobban összezavard. – A lábaim mintha önálló életre keltek
volna, ösztönösen a hang tulajdonosának irányába mentek.

A
nő látványa eszményien gyönyörű volt. Mint az angyal az álmomban, csak
éppenséggel teljes ellentétben. Az angyalom egész lénye melegséget sugározott,
míg ő a sarki hideggel volt egyenlő. És már megint az a furcsa feketeség, ami
körülvette őt és Nathet.

Melinda szemszöge:

Miután
kiment Lusinda, hogy szóljon Nathnek az érkezésemről kényelembe helyeztem
magam, és nekiálltam hallgatózni. Tudom, hogy nem illik, de már nagyon kíváncsi
voltam Charlottera, mint megtudtam így hívják azt a lányt, aki miatt egy
„álmatlan” éjszakám volt. Márpedig pár éve nem alszom egyáltalán.

Amikor
meghallottam, hogy Nathaniel ellentmondott a halálnak nagyon megijedtem. Még
sosem történt ilyen és el sem tudtam képzelni, hogy mi lehet az oka.

„  Éééss?
Mit álmodtál?” – kérdezte Nath olyan gyerekes hangon, hogy még Camillát is
túl tudta múlni. Charlottetól még egy egészen halk sóhajt sem hallottam
válaszként. Pont ebben a pillanatban ért oda Lusinda, ezzel megmentve a lányt.
Miután elmondta, hogy megérkeztem, Nathaniel lassan odasétált Charlottehoz és épphogy
halhatóan suttogni kezdett. „ Ezt nem
úszod meg ilyen könnyen, de most beszélnem kell valakivel, mindjárt
visszajövök. Szeretlek.” – eddig is gondoltam, hogy valami hasonlóról van
szó, de nem gondoltam volna, hogy ennyire komoly. „Nincs kedved körbe vezetni a házban? Megkértem volna Nathet is, de
miután SÜRGŐS megbeszélni valója akadt, gondoltam megtehetnéd te is. Persze
csak ha van kedved.” Pár percnyi csönd következett, de még mielőtt a
beszélgetés további részét is kihallgathattam volna megérkezett Nath.

-         Szia Melinda. –köszöntött nem épp a
legkedvesebb hangján. – Nem a legalkalmasabb a mai látogatásod.

-         Szerintem ennél alkalmasabb nem is
lehetne. Velem nem szeretted volna közölni, hogy mit tervezel? – kérdeztem
sértődött hangon. – Én úgy gondolom, hogy jogom lett volna hozzá, te nem így
véled? – kikerekedett szemekkel figyelte minden mozdulatomat. Egyszerre vettünk
és fújtunk ki egy nagy levegőt. Valamivel nyugodtabb hangon folytattuk tovább a
beszélgetést.

-         Meg akartam beszélni veled, de nem
tudtam mit tehetnénk. Ha valahogy mégis rosszul sült volna el, téged nem
akartalak magammal rántani. Még én se tudtam mit teszek, csak abban voltam
biztos, hogy élnie kell.

-         Tehát szereted. – ezt kijelentésnek
szántam, de ő megerősítés céljából inkább bólintott. – Meg szeretném ismerni.
Nagyon különleges lehet, ha pont őt választottad.

-         Nem igazán tartom jó ötletnek. – húzta
el a száját, mint egy kisgyerek. Még kedvem is lett volna mosolyogni ezen, ha
nem épp ellentmondani akart volna.

-         De hát miért? Még nem mondtad el neki,
hogy kik vagyunk? – csak ez jutott eszembe, amiért nem akarhatja, hogy
megismerjem.

-         Már tudja, de nem akarom, hogy
belefolyjon abba, amit csinálunk.

-         Ha majd egyszer el akarod venni, jobb
lenne, ha mindent tudna rólunk és engem is megismerne. Nem kellene előtte
titkolóznunk és valószínűleg ő is tudni akar majd mindent.– próbáltam másfelől
megközelíteni a dolgot, hátha ezzel majd meggyőzhetem.

-         Valószínűleg tényleg ezt akarná majd, de
minél később tudja meg annál jobb. – már hallottam a közeledő lépteket, így
megpróbáltam az én oldalamra fordítani a szerencsét.

-         Nos azt mondtad, hogy el akarnád venni.
– már láttam, hogy szólni akar, de felemeltem a kezem, hogy várjon. – Ehhez
valószínűleg az én segítségem is kelleni fog, ezért muszáj lesz mindenbe
beavatnod mindkettőnket.

-         Ez így is lesz, de…- nem vártam meg,
hogy befejezze.

-         Akkor mindenképp meg akarom ismerni. –
mondtam már kissé hangosabban, hátha meghallja.

-         Nem, ezt nem teheted. – mondta Nath
olyan halkan, hogy csak én halljam meg. - Nem, még nem. Ez túl korai. Nem
hagyom, hogy a mostaninál is jobban összezavard. – szólt már valamivel
hangosabban.

Egyre
közelebbről hallottuk a lépteket. Tehát bevált a tervem és végre megismerhetem
Charlotteot. Nath nagyon mérges volt rám, de jelen pillanatban nem érdekel.
Egyébként is később még megköszöni nekem.

Amikor
belépett az ajtón kölcsönös csodálatot éreztem. Ez a lány, aki itt állt tőlem
alig pár méterre olyan gyönyörű volt, mint egy angyal már csak a szárnyai
hiányoztak. Ahogy az arcvonásait figyeltem az én érzéseimet tükrözték. Annyira
ismerősnek tűnt, mintha a részem lenne, mintha hozzám tartozna.

-         Szia, biztos te vagy Charlotte. Már
nagyon szerettelek volna megismerni. – odamentem hozzá és megöleltem. Ez a
mozdulat olyannyira természetesen jött, mintha régi barátok lennénk. De az
ölelésemet szívből viszonozta. Egy lépést hátrébb lépve beszélni kezdett.

-         Ne haragudj, de te ki vagy?

-         Oh. Én Melinda vagyok, Nath „társa”. Már
biztos beszélt neked rólam. Ugye?

-         Persze, csak nem mondott semmit arról,
hogy hogyan nézel ki. – mintha egy kis bűntudatot véltem volna felfedezni a
tekintetében, de miután észrevette, hogy figyelem rögtön elterelte a szót. – Mi
miatt jöttél? Persze csak, ha megkérdezhetem?

-         Igazából miattad. – a döbbenet, mely
akkor kiült az arcára lemoshatatlanak tűnt.

-         De miért? Ugye nem fogok meghalni? Az
nem lehet, a halál megígérte.– nem tudnám megmondani mikor állt mellé Nath, de
Charlotte karja ösztönösen kulcsolódott az övére, mintha attól félne, bármelyik
pillanatban szétnyílik a föld és ő örökre eltűnik.

-         A halál megígérte? – ezt a kérdésemet
inkább Nathaniel fellé intéztem. Válaszként csak bólintott. – Ez érdekes, vajon
mit tud, ami miatt ezt mondta? Nath, hogy menekült meg Charlotte?

-         Igazából nem tudjuk. Csak egy fehér fény
vette körül mikor hozzáértem és nem halt meg. – nyomott egy apró puszit a feje
búbjára. A gondolataim szüntelenül cikáztak egyik ötlettől a másikig. Fehér
fény, megmenekült a halál elől, angyalszerűen gyönyörű és szerelmes egy olyan
férfiba, aki lelkeket gyűjt be. Az nem lehet-nyögtem fel gondolatban, majd
hangosan is.

-         Az nem lehet. – fordultam a lány felé. –
Az lehetetlen, hogy te…

-         Mi a lehetetlen? – kérdezték egyszerre.

-         Angyal vagy.  – az a határozott hang, amit hallatni akartam,
inkább egy vékony, halk vonallá tömörült össze. A meglepettséget egyedül Nath
arcán láttam. Charlotte vonásai nyugodtságot tükröztek, mintha számított volna
rá.

-         Akkor tényleg igaz volt az álmom.

-         Ez az az álom, amit reggel mondtál igaz?
– Charlotte mindössze egy bólintással jelezte Nath állításának igazát. Szinte
már megigézve állt és a gondolataiba merülten egyenesen rám nézett…

Halál kegyence 4. fejezet

 Az álom

Nem hittem volna, hogy ez a csók felül tudja múlni az első csókunkat, de tévedtem.
Ha elképzelhető ez még annál is szenvedélyesebb, forróbb és tökéletesebb volt.
Persze én is sokat álmodoztam – mint minden lány - milyen lehet az igazi csók,
milyen megtapasztalni. Álmaimban sosem volt ilyen érzéki, csupán csak
megtörtént. Vajon neki is olyan jó érzés, mint nekem? Lehet, hogy nem is tetszik
neki, biztos nagyon tapasztalatlannak gondol. Meg kell majd kérdeznem őt –
gondolkodtam el. Bármennyire is nem akartuk megszakítani ezt, legalábbis én
nem, muszáj volt, mert levegőre szükségünk van. Átkozott szükségletek, mindig a
legrosszabb pillanatban.

Lihegve váltunk el egymástól, a vérnyomásom valószínűleg az egekben lehet. Az adrenalin
óriási mennyiségben keringett az ereimben. A beszívott levegő életmentőnek
számított, mert már az ájulás szélén álltam az oxigénhiány miatt. Az egész
testem úgy áhítozott a következő csókja után, mint az előbb még a friss levegő
után. Vágyakozással teli tekintettel néztem rá folytatásban reménykedve. A
szemei telis-tele voltak vággyal és csodálattal, de ott bujkált benne valami
más is, amit először nem is tudtam hova tenni. Az az apró oda nem illő valami,
bárhogy is próbáltam megfejteni nem tudtam. Hirtelen ötlettől vezérelve
megkérdeztem. Nem is értettem, hogy lehet a kíváncsiságom oly erős, hogy a csók
utáni vágyamat felül tudja írni.

-         Mondd el mire gondolsz most? – kértem
őszintén. Nem igazán tudta mire vélni a kérdésemet, így kénytelen voltam
másképp kifejteni az érdeklődésem okozóját. – Annyira sok érzés kavarog most
bennem, nehéz lenne leírni. Leginkább vágyakozás, újabb kérdések és
mérhetetlenül sok vágy. Annyira szeretném tudni mi jár a fejedben!  – Válasznak csupán egy csókot kaptam, de jelen pillanatban ezzel is beértem, sőt még többet is kaptam, mint amennyiben reménykedtem. Szégyenérzet nélkül faltuk a másik ajkát. Nem is értem mi történt
velem, hisz alig ismerem és ennyi idő alatt nem lehet valakibe csak úgy beleszeretni.
Én mégis úgy éreztem, ő jelenti számomra a mindenséget, hogy ő az én napom, ami
nélkül nem léteznék. Nem tudom hogyan kerültünk egy szófára, mintha nem
érzékelném a körülöttem történő eseményeket. Nath óvatosan hátradöntött és
finoman csókolgatni kezdte a nyakamat és a kulcscsontomat. A kéj olyan erővel
söpört végig rajtam, hogy féltem már-már túl gyönyörű ez az érzés és hamarosan
felébredek ebből a leírhatatlanul csodás álomból. Helyette halk nyögések
hagyták el a torkomat, hogy ajkaimat elhagyva a felszínre törhessenek.

-         Ez nem tisztességes veled szemben. Jobb,
ha még most abbahagyom. Nem kellett volna ezt tennem. Sajnálom, meg tudsz nekem
bocsájtani? – jött egy váratlan szóáradat. Egyáltalán nem értettem miért mondja
ezt. Talán nem szeretné? Vagy félti az erényeimet? – már ha nekem van olyan.
Pihegve figyeltem arcvonásait miközben arra vártam, hogy térjen vissza a
normális légzésem. Kissé kapkodva vette a levegőt, ami némi bizonyosságot
adott, hogy ő is élvezte. De akkor miért hagyta abba? Oké azt mondta „nem
tisztességes velem szemben”, de mit értett ez alatt? – Nem akarok semmit sem
elsietni és egyébként is nem ártana lepihenned, már éjfél is elmúlt.

-         Rendben. De nem kell bocsánatot kérned,
nem tettél semmit az akaratom ellenére. Sőt egyáltalán nem volt az ellenemre. –
erre a kijelentésre teljesen elöntötte az arcomat a vér. – De nem mutatnád meg
hol van a szobám, ugyanis nem emlékszem rá. – jutott eszembe hirtelen, abban a
reményben, hátha elkísér addig, de tévedtem.

-         Mindjárt szólok Lusindának majd ő
elkísér és segít átöltözni. – mondta elég határozottan. Ellenkezni akartam, de
jobbnak láttam most szót fogadni. Az arcán mintha csalódottságot véltem volna
felfedezni. Választ se várva eltűnt a szobából és egy perc múlva megjelent
Lusinda.

Pukedlizett egyet előttem, majd miután nem mozdultam odajött, finoman karon fogott és a
szobám felé kezdett vezetni. Legalábbis így gondoltam. A folyosó az volt,
amelyen Lusinda végig vezetett Nathaniel szobája felé még tegnap – azt hiszem.
Az idő mintha nem a rendes kerékvágásban folyna. Lusinda megállt az egyik kép
előtt, amin egy hölgy volt. Egyáltalán nem értettem mit kellene látnom, de
végre valahára megszólalt.

-         Ez az asszony, akit a képen látsz
Nathaniel úrfi édesanyja. 11 éve haltak meg a férjével egy balesetben. Isten
nyugosztalja őket.– törölt le egy könnycseppet Lusinda. Biztos nagyon szerette
Nath szüleit. – Szegény kicsi gyermekeik, Camilla kisasszony még csecsemő volt,
ezért ő semmire sem emlékszik belőlük. A bátyja pedig éppen hogy csak 18 múlt.
A kisasszony későn született gyermek volt, de az egész család nagyon örült az
érkezésének. Az asszonyomat mintha kicserélték volna, annyira boldog volt, mint
még én sose láttam. Mikor az úrfi megszületett, akkor is nagyon boldog volt, ne
érts félre drágám, de mégis más volt. Mindkettőjük dajkája voltam, láttam őket
felnőni, sajnos ezt az asszonyomék már nem láthatták, de biztos vagyok benne,
hogy fentről mindig figyelnek minket.

-         Ebben én is biztos vagyok. – mondtam
Lusindának és megöleltem. Először kissé megilletődött, de utána tiszta szívéből
ölelt át.  – Lusinda, az utolsó három kép
miért más? – kérdeztem már egy lépéssel messzebb. – Nem értem, miért vannak az
összes képen idősebben lefestve az emberek? Kettő közülük fiatal és az utolsó
üres. Miért? – kértem tőle választ.

-         Nem tudom miért vannak idősebben
lefestve. A két fiatalabb képen, pedig az úrfi és a kisasszony van. – ezt eddig
miért nem vettem észre? De festményen olyan másképp néznek ki. – Az utolsó
képkeret üres, tulajdonosra vár.

-         Tulajdonosra? – kérdeztem hitetlenkedve.

-         Igen. Az úrfi feleségére. – akaratom
ellenére azonnal működésbe léptek az agysejtjeim. Vajon hogyan néznék ki én
abban a képkeretben? Nath tényleg elvenne feleségül vagy csak viccelt.
Gondolataimból Lusinda rángatott vissza. – Jól vagy? Biztosan elég fáradt vagy
már én meg csak fecsegek itt neked. Elkísérlek a szobádba, neked is aludnod
kellene. Majd még holnap mesélek a képekről, ha szeretnéd vagy Nathaniel úrfit
is megkérdezheted. Biztosan szívesen segítene neked. – mosolyodott el. A neve
hallatára a szívem dobogása a kétszeresére gyorsult. Mivel kissé féltem, hogy a
hangom elárulna, így inkább csak bólintottam. – Gyere, menjünk tovább – húzott
Lusinda maga után. Csendben sétáltunk a folyosón a lépcsőkig, majd le, át egy
másik folyosóra egészen a szobám ajtajáig. Lusinda nagyon halkan zárta be az
ajtót - biztos nem akart senkit felébreszteni. Meggyújtott pár gyertyát, majd
közelebb jött, hogy segítsen átöltözni. Miután ezt a procedúrát is
végrehajtottuk magamra hagyott.

Elég fáradtnak éreztem magam, ezért lefeküdtem aludni. Az álom ólomsúllyal
nehezedett rám és addig nyomta a szemhéjamat, míg el nem aludtam.

Egy nagyon fényes helyen ébredtem fel. Békés, csöndes, nyugodt volt, olyan
könnyűnek éreztem magam, mintha csak lebegnék. Nem értettem, hogy kerültem ide,
de nem is nagyon érdekelt. Egyszer csak megjelent egy angyal. Gyönyörű volt.
Hosszú göndör barna haja a csípőjét súrolta, mely erős kontrasztot adott
hófehér bőrével és krémszínű ruhájával. A szárnyai oly sötétek voltak, hogy még
az éjszaka is megirigyelné. Arca kedves és barátságos volt, nem gondoltam
volna, hogy hogy árthatna nekem ez a kedves lény. Hívogatóan kinyújtotta felém
a kezét, s miután megfogtam, már szálltunk is. Kellemes magnólia illatot
éreztem. – Miért vagyok itt? – kérdeztem félénken tőle. Nem akartam, hogy
megharagudjon rám egy ilyen kérdés miatt. – Kérlek válaszolj! – kértem gyengéd,
halk hangon. Hirtelen az angyal eltűnt és én elkezdtem zuhanni. Csak zuhantam
egy ideig. Mit is csinálhatnék, hisz nekem nincsen szárnyam. Mihelyst kigondoltam,
nekem is hatalmas szárnyaim lettek, csak az enyémek tökéletes fekete-fehér
kontrasztot alkottak. Az angyal visszajött hozzám. Az arcomon hatalmas mosoly
terült szét a viszontlátás örömére. – Honnan vannak szárnyaim? – az angyal
hirtelen eltűnt és csak egy hangot hallottam utána. TE IS ANGYAL VAGY!

Halk kopogtatásra ébredtem.

-         Szabad. – szóltam ki fáradtan, hogy
kopogtatóm beljebb fáradjon. Vajon ki lehet az?

-         Jó reggelt! – köszönt illedelmesen
Camilla. – Segítsek öltözni?

-         Neked is jó reggelt! Hát… Megköszönném. –
Miért pont ő jött?–gondolkoztam el, de mégis nagyon örültem neki. Tegnap nem
igazán tudtunk beszélgetni, majd ma bepótoljuk, jött az ötlet.

-         Akkor kelj fel, mert így nem tudok
segíteni. – tette csípőre a kezét és én szófogadó kislány módjára kikeltem az
ágyból. Miután sikerült felöltöznöm Camilla lekísért az ebédlőbe. Nath már
majdnem befejezte a reggelit, de mikor meglátott széles mosoly húzódott végig
az arcán, amit nem tudtam megállni viszonzás nélkül.

-         Gyere, foglalj helyet. – húzott ki nekem
egy széket. – Gyönyörű vagy. – súgta a fülembe, amitől az egész testem
libabőrös lett. Lusinda lerakott elém egy számomra ismeretlen reggelit, de az
íze mennyei volt. Menny, eszembe jutott az álmom. Még hogy én angyal, az
lehetetlen. Halk kuncogás hagyta el a számat, de azonnal meg is bántam. Nath érdeklődéssel
fordult felém, és elég kíváncsi volt ahhoz, hogy meg is kérdezze. – Mi olyan
mulatságos?

-         Semmi. – varázsoltam az arcomra egy
ártatlan kifejezést, de nem hitte el nekem.

-         Pedig én szeretném tudni. Kérlek. –most
Camillán volt a sor a nevetésen. Nath annyira aranyos, már-már kisfiús hangon
kérte, hogy nem bírtam ellenállni.

-         Csak az álmomon. – reménykedtem, hogy a
többire nem kíváncsi, de most is tévedtem.

-         Éééss? Mit álmodtál? – Lusinda mentett meg.

-         Úrfi, megjött a kisasszony. A szalonban
vár. – Nathaniel miközben elhaladt a székem mellett, odasúgott a fülemhez. „Ezt
nem úszod meg ilyen könnyen, de most beszélnem kell valakivel, mindjárt
visszajövök. Szeretlek.” Ez az utolsó apró szó olyan nagy hatással volt rám,
hogy forogni kezdett velem az egész világ. Ittam pár korty vizet, majd lehunytam
a szemem, hogy megnyugodhassak. Miután elég jó éreztem magam elhatároztam, hogy
a mai napot a ház felfedezésére fogom használni.

Boldog új évet

Boldog újévet kívánok mindenkinek! Sikerekben és eseményekben gazdag
újesztendőt. A bulik
után kiadós alvást és sok jót az egész évre!