Életem legjobb napja

Sziasztok!!

Szóval meghoztam nektek a frisst. Tehát ez egy Edward szemszögéből írt novella az esküvő napjáról. Nem szántam túl erotikusnak, de mégis az lett, legalábbis erotikusabb, mint amit tőlem megszokhattatok. Szóval nem is kínzok tovább senkit, olvassátok sok szeretettel!!

Ui.: a korhatár 18 év, de persze mindenki saját felelősségre olvassa!!

Életem legjobb napja

Edward szemszöge:

Ideges voltam. Ha még élek, valószínűleg ott helyben kapok egy szívinfarktust. De tudtam, hogy ez lehetetlen.

A gondolatok, melyek az elmémet ostromolták, mind mások és mások voltak. Volt, aki elragadtatva szemlélte az eseményeket. Volt, aki kedvesem ruháját és a dekorációt dicsérte, s én legszívesebben bemutattam volna Alicenek. Persze voltak, akik kissé becsmérlőek voltak, és különböző elméleteket gyártottak a korai esküvőre. Ezek között voltak, akik gyerekre, fellángolásra vagy éppen pénzre gondoltak. Bár az utóbbinál kérdéses volt, hogy én miért is veszem akkor el. Szerencsére az emberek többsége teljesen jóhiszemű volt és csak a szerelemre gondoltak két fiatal között – ugyan ezek az emberek között is előfordultak, akik túl korainak gondolták a házasságot, köztük a forksi rendőrfőnök is. Persze ezek az emberek semmit sem értettek. Nem láttak a dolgok mögé, de hát hogyan is várhattam volna ezt el tőlük. Nem tudtak olyan fontos tényezőkről, mint a valódi korom, az „emberségem”, a múltam. A gondolataimat Carlisle zavarta meg apai aggodalmával. „Idegesnek látszol fiam. Minden rendben van? Nem kell, hogy aggódj, minden tökéletes lesz.” Miután látta, hogy semmit sem reagálok, közelebb jött hozzám és komoly arccal vizsgálgatni kezdett. „Ha továbbra is ilyen ideges leszel, Bella még a végén megijed, hogy valami baj van, vagy talán meggondoltad magad.” Ráemeltem fogadott apámra a tekintetemet és megköszöntem, hogy megnyugtatott, még ha csak ideiglenesen is…

Végül teljesen kitisztult a fejem, hogy aztán egy sűrű ködfelhő telepedjen rá. Mikor megláttam Őt, a szívem mintha újra hevesen verni kezdett volna. Az idegességem elmúlt. Csak is egy dolgot éreztem, vágyat. Vágyat arra, hogy mihamarabb a magaménak tudhassam. Vágyat arra, hogy Mrs.-nek szólíthassam. Vágyat, hogy uralhassam az idő múlását és közelebb hozhassam az estét.

Gyönyörű volt, a ruha, amit viselt tökéletesen emelte ki alakját. Majd második bőreként tapadt a testére, kiemelve vele gömbölyded formáit. A ruha mell fölötti része, az ujjak és a háta egy egybefüggő csipkehálót alkotott. A ruha többi része elefántcsont színű selyemből volt varrva. Ebben a pillanatban hálát adtam Alicenek, hogy sikerült rábeszélnie Bellát, hogy mindent hagyjon rá. Azt hiszem, hálából veszek valamit a nászúton Alicenek- gondoltam.

Gondolatban Charliet sürgettem, hogy mihamarabb idehozza leendő nejemet. A látvány melengette a lelkemet, hogy Bella az én feleségem lesz perceken belül. A Denalik egymás mellett álltak sorban és mind az új családjuk tagját vizsgálgatták. Tanja csípős féltékeny megjegyzésén halványan mosolyra húztam az ajkaimat, de nem is vártam volna tőle mást. Többször is tudomásomra adta, miként érez irántam. De valahányszor visszautasítottam, annyiszor nem adta fel és egyre csak elszántabb lett. Most tudtam, hogy egy időre alább hagy az eltökéltsége, de teljesen sosem fogja feladni. Bella nem is sejti, mennyire hasonlítanak…

Az izgalom látható volt az arcán, és lemertem volna fogadni, hogy az ájulás szélén áll, de abban is tisztában voltam, hogy mindent elkövet ez ellen. Kissé megszorítottam a kezét, hogy biztosítsam a jelenlétemről, majd egy hálás mosolyt kaptam, melynek meg is lett a következménye. A tekintetünk összekapcsolódott és nem nagyon akaródzott elválni a másiktól, ezért csak egy-egy pillanatig tettük meg, míg a pap épp az összeskütésünkkel volt elfoglalva. Csak halványan érzékeltem, amikor a pap kijelentette, hogy férj és feleség vagyunk. Amikor elkezdtem közelíteni az ajkai felé, a szemei automatikusan csukódtak le, átadva magát az érzésnek. Az ajkai szétnyíltak a finom nyomás hatására, majd egyre hevesebb csókban váltak eggyé az enyémekkel.

***

Ott ült mellettem, még mindig nyugodtan, cseppet sem feszéjezve magát a közelségem miatt. És most már a feleségemként tudhattam magam mellett. Nem csak úgy, mint egy lányt, akit megmentettem vagy szerettem, vagy birtokolni akartam. Teljes mértékben jogosan, és persze a szabad akaratából. Bár még így is nehéz volt elhinni, hogy szeret engem. Egy olyan embert, aki egyáltalán nem nevezhető annak. De mégis így volt. Persze voltak olyan pillanatok mikor megkérdőjeleztem az épelméjűségét magammal kapcsolatban vagy az ösztönei helyesen működését. Hittem neki, akartam hinni a családomnak, akartam hinni magamban…

Az arca kisimult, még az alapozó ellenére is világos volt. De még nem volt olyan márvány fehér, mint a családomé. A bőre alatt halványan lehetett látni a pulzáló vérereket, ahogy a szíve egyenletes ütemben verte a maga tam-tamját. A szörny csendes volt, én irányítottam, és nem állt szándékomban soha többé szabadjára engedni. A lelkem vasketrecében kapott egy kényelmesnek nem mondható magánzárkát. Azt kívántam bárcsak olyan erős lehetnék, mint Bella. Olyan biztos lenni magamban, mint amilyennek Ő hitt. Csodáltam, amiatt, ahogy az emberekkel bánt, ahogy meglátott bennem valamit, amiről azt hittem, hogy már kihalt belőlem.    

Még mindig vágytam a reményre, hogy a maradék idő az én javamra fordítható. Nem akartam, hogy olyan legyen, mint mi. Leginkább azért – amit még magamnak is csak nehezen ismertem be – mert féltem, hogy később megutálna amiatt, hogy ilyen lelketlen szörnyet teremtettem belőle. Hiányozna a csetlés-botlása, a vörös tűzrózsái, a csendes alvása… Minden, ami az emberségéhez tartozott.

A családunkból senki sem akart az lenni, ami. Nem volt választási lehetőségünk. Ha választhattunk volna, nem ezt az életet választjuk. Szerettünk volna családot gyerekekkel, unokákkal, szép öregkort. Helyette egy cseppet sem szokásos családot és egy örökkévalóságot kaptam életem szerelmével, aki csak az enyém. Persze emiatt sem panaszkodhatok. Birtokolni akartam, csak a magaménak tudni. És ezt most beteljesülni láttam…

Sokszor eljátszottam a gondolattal milyen lenne, ha… Ha nem leszek vámpír, ha sosem találkozom Carlisle-val. Talán elvettem volna egy lányt feleségül, gyerekeink születtek volna, együtt öregedtünk volna meg. Biztosan fiút akartam volna, aki… Nem lenne szabad erre gondolnom – jutott eszembe. Hisz én vagyok a világ legszerencsésebb embere, aki mellett itt ül élete értelme.

Most még önmagához képest is csendes volt. Nem volt olyan csacsogó természetű, mint Alice. „Mondd, elárulod végre, hogy hova is viszel?” – kérdezte kíváncsian, és attól függetlenül, hogy nem láttam a gondolatait, mégis tudtam, hogy e körül forog minden gondolata. „Majd meglátod” – adtam rövid kitérő választ. Meglepetést akartam okozni neki, azt hogy ez legyen élete legszebb napja, pont, mint nekem.

***

„Tetszik?” – kérdeztem, de a válasz még váratott magára. A döbbenettől szóhoz sem jutott kedvesem, csak egy apró biccentést adott, ezzel „minden kérdést” megválaszolva, s engem a csendesség magányára kárhoztatva. „Még lesz időd szétnézni, de most…” – azzal az ölembe kaptam és a hálószoba irányába indultam el vele. Egy percet sem várva a szájára tapasztottam az enyémet, és válaszul heves légzéssel és gyors szívveréssel ajándékozott meg, mely a fülemben dobogott végig az este folyamán.

Az ujjai forró lángnyelvekként pásztázták végig a hátam minden porcikáját, ezzel apró remegéseket váltva ki belőlem. Nem bírtam tovább és a következő pillanatban a blúzának apró darabjai a földön landoltak az ágy mellett. Épp csak egy pillanatig szakadtam el az ajkaitól, amíg megszabadítottam magam a felesleges ruháktól, de ő rögtön vágyakozva kapott utánam közelségemet hiányolva. „Szeretem Önt, Mrs. Cullen. ” – suttogtam a nyaka és a füle közötti apró mélyedésbe, majd elkezdtem felfedező utamat a nyakán keresztül a keresztcsontján át a melléig. Elégedettségét jelezve minden egyes csók után kéjes nyögések hagyták el ajkait. Ezen felbátorodva haladtam egyre lejjebb, mígnem elértem egy újabb felesleges ruhadarabot, mely ugyanúgy végezte, akár az előző. Szerelmem egyre gyorsuló légzése biztosított arról, hogy igen is kedvére való az, amit csinálok. Ahogy belenéztem a mogyoróbarna szemekbe, vádló pillantás, melytől rettegtem nem volt benne. Hirtelen az ajkai voltak a legkívánatosabbak, melyeket a magaménak akartam tudni, de ő megállított. A bizonytalanság hullámai csapdosták a szívemet, hogy talán valamit elrontottam, de a szavai mindent megmásítottak. „Bízom benned. Erős vagy és képes vagy uralkodni magadon.” Tudtam mire gondol, s az ígéretemre is pontosan emlékeztem. Egy bólintással jeleztem neki, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, majd egy apró csókot lehelve az ajkaiba óvatosan beléhatoltam, s egy halk, fájdalmas hang érte a fülemet. A tekintete teljesen tiszta és nyugodt, csak a szemeivel kellett válaszolni, s én tudtam, hogy minden rendben lesz. Az egész testemet forró láva égette belülről és a szűnni nem akaró tűz átterjedt az ő testére is. A kezeim ösztönösen a mellét kényeztették, aminek ismét kellemes sóhajok lettek az eredményei. A teste egyre hevesebben mozgott alattam, egyre növekvő vágyaimat kielégítve. Majd utoljára egy morgás hagyta el a torkomat vágyaim beteljesülése jeléül. Bella lágyan bújt hozzám, s a lehelete most először hűtötte a testemet. Pár perc múlva már az igazak álmát aludta mellettem. Ilyenkor irigyeltem igazán. A saját világa, mely csak az övé, s senki nem veheti el tőle. Kivéve engem…

Halihóóó

Na sziasztok!!

Képzeljétek 5-ös lett az érettségim. Utána megnéztem a Breaking Dawn-t és most tanulok, és sajna beteg is vagyok egy kicsit, de remélem, most már visszatérek a rendes kerékvágásba.
Szóval a hírek között az
1. pont: Már elértük a 3100. látogatót is. Köszönöm mindenkinek!!! :)
2. pont: Holnap, vagy hétfőn felkerül a friss, ami egy meglepetés novella lesz. De csak azért sem árulom el nektek, gondolkozzatok csak még egy kicsit. Remélem tetszik majd nektek. Talán egy kis visszajelzés nekem, ha van időtök?? :(((
Na majd jövök! Puszi!!

Szia

Sziasztok
Sajnálom kicsit el vagyok maradva.
Most már a 2700. látogatót is elhagytuk. Annyi időm sem volt, hogy ezt közzétegyem nektek.
Ígérem mihelyst túl leszek a föci érettségimen megint rendszeres lesz a friss a lapon. A következő nem tudom pontosan mikor lesz felrakva és azt sem hogy miből, de igyekszem.
Visszatérjek, szóval köszönöm mindenkinek, hogy olvassa a lapot és ilyen kitartóak vagytok annak ellenére is hogy most a blogra fordított időm lecsökkent. Szerintem már sokan közületek már a napokat, órákat, perceket és másodperceket számoljátok mikor jön már a Hajnalhasadás első része filmben. De már nem kell sokat aludni és már nézhetjük is a legközelebbi moziban. Én pl. úgy terveztem, hogy megajándékozom magam az érettségi után közvetlen, azzal, hogy a legjobb barátnőmmel megnézem. Bár még tőle nem kérdeztem remélem igent mond. :) Az is lehetséges, hogy majd most a hétvégén olvassa a blogot és akkor fogja megtudni. De majd úgyis kiderül. (csak zárójelben mondanám, hogy ha elolvasnád ezt Gabi most a hétvégén, akkor írd meg nekem ide, ha nem, akkor majd úgyis elmondom hétfőn)
Szóval jó hétvégét mindenkinek és csak várjátok továbbra is a frisst tőlem, ami már nincs olyan messzire. Legalábbis remélem.:DD

Minden megváltozik 4. fejezet

A part sziklái már messziről láthatóak voltak. A helyiek szerint majdnem olyan fehérek, mint a Dover-i sziklák. De szerintem az itteniek inkább voltak szürkék, mint fehérek, de a nap, ahogy megvilágította őket, most mégis, mintha ezer szikra elefántcsont színűek lettek volna.

Jacobtól rendes volt, hogy nem zavarta meg mélázásomat, s csendesen gondolkodhattam minden apró dolgon, ami eszembe jutott. Majdnem csodaszámba ment, hogy a gondolataim nem Edward körül forogtak, nem ő volt az egyedüli, aki a fejemben járt.

Szerencse, hogy még otthon felvettem a fürdőruhámat, mert nem biztos, hogy lett volna egy hely az erdő közepén, ahol fölvehetem. Az út felét kocsival tettük meg, nagy örömömre, mert a maradék erőm is elment, mire felértünk a tetejére. Legalábbis nekem annak tűnt. De Jacob szerint csak a 3/4-ét tettük meg, még csak nem is legtetejéig mentünk. Mégis gyorsan kapkodva a levegőt heveredtem le a hűs földre, melytől az egész bőröm libabőrös lett. Jacobon az erőlködés egy csepp szikrája sem látszott meg.

-      Csak nem már most elfáradtál? - Ugratott Jacob.

-      Miért te nem?

Tettem fel egy olyan kérdést, amire teljesen felesleges volt válaszolnia. De mintha ő is elgondolkozott volna a kérdésemen, a szemöldöke összeszaladt és az arcán a gondterheltség halvány jele tűnt fel. Szinte látni lehetett, ahogy az agytekervényei a megfelelő válasz felkutatásával vannak elfoglalva. Az ujjait tördelte, ahogy kérdés minden apró részletén végigrágta magát, valami az ő számára is szokatlan lehetett.

-      Nem és ez furcsa. Máskor mindig elfáradtam… Talán megváltozott valami. - Vizsgálgatta karjait, amik meglepően izmosnak tűntek.

-      Csak nem elkezdtél edzeni, amíg nem voltam itthon? - Rúgtam bokán óvatosan. 

-      Au. Ez fájt. - Színészkedett egy kicsit. - Nem, hacsaknem a bevásárlás annak nem számít.

-      Vágott hozzá olyan komoly arcot, hogy nem bírtam visszafojtani a nevetést. Már egy évtizednek tűnt, amióta utoljára nevettem.

-      Hát, attól függ, hogy egy tubus ketchup vagy egy üveg majonéz volt. - De erre Jacob egy durcás kisgyerekké vált.

-      Nem is, lisztet és téglát pakoltam. – Bizonyította igazát, de ettől csak még jobban nevettem.

-      És a liszt a téglához kellett, vagy valami máshoz?

Már majdnem fuldokoltam a nevetéstől, amikor Jacob lehuppant mellém a földre és az arcvonásai semmi jót nem sejtetően elkomorultak.

-      Hiányoztál Bells. Annyira…

Nem értettem, hiszen alig pár napra mentem csak el. Az előzőleg majdnem felnőttnek tűnő ember helyett, egy védtelennek tűnő kisgyerek ült mellettem. Azzal, hogy ilyen közel ült hozzám, lehetőségem nyílt észrevenni kisfiús vonásainak maradékát, melyet a serdülőkor, szinte már maradék nélkül eltüntetett. Az álla kiugróbb, férfiasabb lett, a válla is mintha „megemberesedett” volna. A kisfiús báj a szemén tükröződött már csak vissza, a többit a serdülőkor „csúfított el”. A gondolataim eközben mind azon jártak, hogy miért esett rosszul Jacobnak a távollétem. Senki másnak nem hiányoztam ennyire az elmúlt napokban, még Charlienak sem. Igaz még tart a szünet, így nem találkozhattam mindenkivel. Persze tudtam, hogy Jacob többet érez irántam, de nem volt nyilvánvaló számomra, hogy ennyire kedvelne. Végül úgy döntöttem megkérdezem.

-      Pedig csak pár napot töltöttem Jacksonban. Csak nem lehetett olyan rossz. Vagy igen?

Jacob lesütötte a szemét és még véletlenül sem nézett rám. Kerülte a tekintetemet, és volt egy olyan sejtésem, hogy ebben a pillanatban sok egyéb helyen lett volna, csak nem itt.

-      Miért olyan nehéz ezt elképzelni? - A hangja vádló és sértett volt, de a szemkontaktust még mindig kerülte. – Bella már mondtam neked, hogy nagyon fontos vagy nekem. Nem tudom miért, de olyan mintha valami hozzád kötne, egy láthatatlan fonal. Ott akarok lenni, ahol te vagy, folyton veled akarok lenni. – Most nézett először a szemembe hosszú percek után. - Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de hinned kell nekem.

A szél erősen fújni kezdett, amitől egy apró remegéshullám szaladt végig rajtam. A nap, mely eddig kellemesen simogatta a hátamat, most egy felhő mögött rejtőzködött. Mintha az idő ellenünk kezdett volna el dolgozni.

-      Sajnálom, én csak nem gondoltam volna, hogy ennyire fontos vagyok neked.  Pirultam bele, de a szél miatt akár azt is hihette volna, hogy az csípte ki.

-      Pedig az vagy – fogta meg a kezemet – én nem is tudom, hogy…

Lassan elkezdett közelíteni felém, és erre megint az emlékek hada ragadott el. Az az este mikor Edward a szobámban volt, mikor először csókolt meg. Amilyen gyorsan csak tudtam elfordítottam a fejem, majd motyogtam valami olyasmit, hogy sajnálom.

-      Mond csak, nem úgy terveztük, hogy ma szikláról ugrunk? – tereltem el a figyelmet valami másra.

-      De igen. – egyezett bele kicsit csalódottan, de nem tett szemrehányást.

-      Mit kell, hogy csináljak?

-      Vetkőzz le és állj készen mindenre. – vigyorodott el, mire válaszként egy szemforgatást kapott tőlem. De örültem neki, hogy ezt mondta, tudtam, hogy nem sérült nagyon az önérzete a visszautasításomtól.

Gyorsan levettem minden ruhámat és imádkoztam, hogy ne fagyjak meg idő előtt. Dideregve karba font kézzel vártam, hogy Jacob is elkészüljön. És még a lányokra mondják, hogy sokat készülődnek. A szemeivel lassan végigmért, majd hang nélkül nyelt egyet elégedettsége jeléül.

-      Na indulhatunk vagy bámészkodsz még egy kicsit? – mintha halvány piros foltok jelentek volna meg az arcán, mint egy kisfiúnak, akit rajta kaptak valami helytelen dolgon. De ismét szótlan maradt és csak bólintott. Látszott, hogy zavarban van.

-      Szóval készen vagy? – most rajtam volt a szótlanság sora. – Remek. Látod azokat a sziklákat a vízben? Próbálj meg feléjük ugrani. Jól vagy Bella? Mintha szellemet láttál volna olyan sápadt vagy. Ha szeretnéd, ugorhatunk együtt, és talán úgy biztonságosabb lenne neked.

-      Te vagy a főnök. Akkor háromra mehetünk? – mosolyodtam el, hogy biztosítsam, arról, hogy semmi bajom sincs.

Gyengéden megfogta a kezem, s rám nézett, hogy készen állok-e. Reméltem, hogy elég lesz egy bólintás, mert annyira izgatott voltam, hogy féltem egy hang sem jönne ki a számból. A következő pillanatban már csak Jacob hangját hallottam, hogy most vegyek levegőt, majd a sós víz elnyelt engem. 

A kezdeti hideg helyét átvette a kellemes langyos érzés, majd forró. Az egész testem égett, mintha nem az alig pár fokos vízbe, hanem több ezer fokos lávába csöppentem volna bele. Jaket sehol sem láttam, egyedül voltam. „Ússz felfelé” – lehetetlennek tartottam, hogy a hang tulajdonosa itt legyen mellettem. „Kérlek, ne add fel. Szükségem van rád” – pedig pont azt tettem. Feladtam, hogy valaha is viszont láttam. A képzeletemben a hang olyan tisztán csengett, mintha a fülembe suttogták volna. Egy váratlan erő húzott a felszín felé, majd sötétség…

-      Bella hallasz? Elengedted a kezem. Miért nem jöttél fel a felszínre? – A víz, Edward…

-      Szüksége van rám. Azt mondta szüksége van rám. – Nem voltak tiszták a gondolataim. Még nem tudtam megálljt parancsolni a szóáradatnak.

-      Biztosan sokáig nem kaptál levegőt. Tudod mit? Hazaviszlek.

Másnap  

A Black ház előtt Billy és egy másik, Jacobtól idősebb fiú állt. Ismerősnek tűnt, de mégse emlékeztem rá, hogy találkoztam volna-e vele már korábban. Az idősebb Black szelíd mosolyt préselt ki arca izmaira, de az indián fiú csak távolságtartóan biccentett felém, majd teljes meglepetésemre kezet nyújtott és bemutatkozott.

-      Sam Uley. Biztosan nem emlékszel rám – mosolyodott el egy pillanatra, mintha a visszatérő emlékek mosolyogtatnák meg. De szinte ugyan olyan hirtelen el is komorult. – Én voltam az, aki kihozott az erdőből, amikor… eltévedtél.

Már emlékeztem. Charlie tényleg mondott valamit egy fiúról, akit Billy küldött, hogy megkeressen. Ő volt az, aki visszarángatott a cseppet sem kellemes valóságba. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy hálás legyek-e érte vagy inkább haragudnom kellene. De végülis nem önszántából hozott ki, ezért úgy döntöttem, hogy adok neki egy esélyt.

Megráztam a kezét és lágy hangon hozzátettem.

-      Igen, emlékszem arra az éjszakára.

Bár legszívesebben minden apró részletét elfelejtettem volna, mégse tettem. Az emlékeimmel együtt Edward képe is szertefoszlott volna.

Charlie nem volt a legboldogabb, mikor a lánya csuromvizesen hazament. Hála az égnek nem a teljes igazat tudta, csak egy másik változatát.

-      Jacobhoz jöttem. Itthon van? – senki nem válaszolt.

-      Igen, de nincsen jól, most nem mehetsz be hozzá. Megfázott, és nagyon lázas. Jobb lenne, te sem kapnád el. Talán mikor majd jobban lesz, akkor kellene visszajönnöd. Majd megmondom neki, hogy itt voltál és hogy hívjon fel, ha meggyógyult. – nem igazán tetszett ez a fajta megoldás, de veszekedni sem akartam Billyvel, ezért inkább jobbnak láttam ráhagyni és elmenni.

2300.

Sziasztok!!
Utólag is boldog Halloweent mindenkinek. Ne felejtsétek el, holnap minden lelkek napja van. Eredetileg halottak napja, így ezen a napon a halottakról emlékeznek meg, de én úgy gondolom, hogy minden lelkek napját azért hívják így, mert minden lékre gondolunk. Élőkre, holtakra és élőhalottakra. :D

És már elértük a 2300. látogatót is. Köszönöm mindenkinek!! És meg is hálálom.
Sikerült időben (sajnos csak másodjára) felrakni a az újabb fejezetet. Jó olvasást mindenkinek!! Kérlek írjatok kommentet!! Felhívom a figyelmet, hogy nem kötelező hozzá rendszeres olvasónak lenni!!!