Deja vue 1. fejezet

1673. július 13. péntek Angé, Franciaország

Hangos kopogtatásra ébredtem. A katonák követelték, hogy nyissuk ki az ajtót.  A húgom még csendesen aludt semmit észre nem
véve. Anyám kissé kelletlenül, de ajtót nyitott.  - Az apám már 2 éve meghalt az egyik keresztes háborúban. Azóta a nap óta, amikor megmondták anyámnak a rossz hírt, nem beszélt többet apámról. Anyám nagyon keményen dolgozott, hogy eltartson minket és ne kerüljünk árvaházba. Alicia, a húgom nem is emlékszik apánkra. Halálakor én
már 15 múltam, de Alicia még alig múlt 1 éves. A nagyanyám, egyben az utolsó rokonunk jóval a születésem előtt meghalt egy járványban. Anyám szerint nagyon hasonlítok rá. Ha valami rossz fát tettem a tűzre, mindig megdorgált érte „Catherine, mondd mit csináltál már megint? Ha nem leszel jó, eljön érted a gonosz boszorkány ”, de utána mindig mosolygott. Egyszer mesélt a nagyanyámról, hogy ő is pont így ijesztgette anyámat. „Sarah mi rosszat csináltál már megint? Ha nem vigyázol, elvisz a gonosz boszorkány.” Szerintem anyámban és nagyanyámban több közös is volt, mint amennyit anyám elmondott. – A katonák anyámat keresték egy olyan váddal, ami a legrosszabbat sejtette.

-     Sarah Jean D’ Main boszorkányság vádjával letartóztatom.
– anyámat tömlöcbe akarják zárni, de miért? Ő nem követett el semmifajta boszorkányságot.

-     Kérem, én nem csináltam semmit. Nem vagyok
boszorkány. Kérem, hagyjanak békében, nem tettem semmi rosszat.

-     Azt majd eldöntik, hogy mit tett és mit nem. Most velünk kell jönnie.

-     Anyám NE! – a katonák velem és a húgommal mit sem
törődve vitték el az anyánkat. Itt maradtunk ketten, de mégis egyedül.

2 héttel később

Ott maradtunk a húgommal a házban és mivel már majdnem 18 éves voltam senki nem zaklatott az árvaházzal minket. Többszöri próbálkozás után sem láthattam anyámat, de az a szóbeszéd járta, hogy azon az estén sok embert vittek el hasonló vádakkal. Volt, akit boszorkányság, volt, akit fekete mágia és volt olyan, akit druidák ismeretsége miatt hurcoltak el. Azt mondták az embereket megkínozták, hogy bevallják létező vagy nem létező bűneiket, és akik bevallották máglyán végezték. Megégették őket egyesével a téren, mintha valami ünnepség lenne. Az egyik nő, akit kivégeztek, a szomszédunk volt. Azt állították több tanú is volt, aki látta, hogy mágiával rontott meg egy asszonyt és újszülött gyermekét. Ezt figyelembe sem tudtam venni, ő nem lett volna képes ilyenekre. Ő volt az egyik legkedvesebb, legártatlanabb asszony, akit valaha is ismertem.
Anyám se boszorkány, nem tett semmi rosszat. Sajnos a legtöbb ember, akiket boszorkánysággal vádoltak nem voltak azok. Rá pár napra az egyik asszony kopogtatott be a házba, azzal a hírrel, hogy anyámat a máglyára viszik. Megkértem, hogy maradjon a húgommal, mert nem akartam, hogy ezt ő is lássa, hisz még csak 3 éves múlt. Rohantam, ahogy csak tudtam. Pont mikor odaértem, akkor hozták anyámat az előkészített farakáshoz. A teste tele volt zúzódásokkal, véraláfutással és az ajkai is fel voltak dagadva. Már így is alig élt. Amikor megpillantott egyszerre kezdtünk el sírni a viszontlátás örömétől és a búcsú fájdalmától. Nem akartam, hogy elmenjen. Azt akartam, hogy maradjon velünk örökre. Istenem miért pont ő? Mit követett el, amiért meg kell halnia? Miért nem segítesz? Miért hagytál magamra, pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem van rád. A pap, aki anyámat akarta feloldozni, olyan fiatal volt. Tudta mivel vádolják anyámat mégis kedves volt vele.

-     Sarah Jean D’ Main, bánd meg bűneidet és
kegyelemre találhatsz az Úrnál. Mond megbántad az elkövetett bűneidet?

-     Megbántam az ellenem elkövetett bűnöket azok
okozói helyett is. Én nem követtem el semmi rosszat, ők a vakok és rosszul látók, akik rosszat látnak minden emberben, még saját családjukban is. Ők azok, kik büntetést érdemelnének tetteikért, nem én. Isten bocsásson meg mindannyijuknak. És nekem is. – ezzel mit akarhatott mondani anyám?

-     Isten bocsássa meg vétkeidet és oldozzon fel
alóluk. Tisztulj meg a tűz által a gonosztól. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Meggyújtották a máglyát és a lángjai egyre magasabban csaptak
az ég felé. Anyámat is égették már a lángnyelvek és utolsó tettét készült
végrehajtani. Felém fordult, az arcáról a könnyei hullottak és ezt suttogta
nekem: „Sajnálom, sajnálom.” Utoljára még egy hangos sikoly hagyta el a torkát, majd meghalt. Nem értettem mit akart ezzel mondani. Sajnálja, hogy egyedül hagy minket, vagy sajnálja, hogy nem volt elég erős és tovább bírja a kínzását. Egyik talán sem volt megfelelő. Az utolsó szavai örök rejtélyek maradtak számomra, megoldatlanul.

Ajánlás

Ez egy pár részes történet. Boszorkányok ugyan vannak benne, de inkább az életükről, pontosabban egy ember életéről szól. Milyen érzés fiatalon először egy apát és utána egy anyát elveszteni, egyedül nevelni egy árván maradt húgot. És mindemellett egy különleges képesség birtokában lenni. A vég minden ember életében másképp alakul. Van akinek könnyebb és van akinek nem. Mondhatjuk szerencsének vagy sorsnak is, hogy alakul az életünk, de az is biztos, hogy alakíthatjuk. Nincs minden kőbevésve.
Jó olvasást mindenkinek!!:)

Halál kegyence 6. fejezet

Charlotte szemszöge:

-         Biztos te vagy Charlotte. Már nagyon
szerettelek volna megismerni. – mondta az ismeretlen lány, majd odajött hozzám
és megölelt. Annyira kellemes érzés volt, mintha már régóta ismerném. A
feketeség okozta kellemetlenség hamar elszállt az ölelésekor. Egy lépést
hátrébb léptem, hogy az arcára tudjak nézni és feltettem a legjobban
foglalkoztató kérdést.

-         Ne haragudj, de te ki vagy?

-         Oh. Én Melinda vagyok, Nath „társa”. Már
biztos beszélt neked rólam. Ugye? – kérdezte kétségbe esve, majd szúrós
tekintettel az említett felé fordult.

-         Persze, csak nem mondott semmit arról,
hogy hogyan nézel ki. – hirtelen elöntött a bűntudat, hogy erre a kedves lányra
voltam oly féltékeny, aki feltétel nélkül rögtön a szívébe zárt. Mélázásomból
kutakodó tekintete rántott vissza a jelenbe. - Mi okból jöttél? Persze csak, ha
megkérdezhetem?

-         Igazából miattad. – azonnal az jutott
eszembe, hogy talán el akarja vinni a lelkemet és Nathaniel csak nyugtatás
céljából mondta tegnap az ellenkezőjét. Egyszeriben elöntött a pánik a hirtelen
halálom gondolatától.

-         De miért? Ugye nem fogok meghalni? Az
nem lehet, a halál megígérte. – ömlöttek ki belőlem a szavak és ennek hatása
alatt észre sem vettem mikor jött mellém Nath. De amint karjaimat az övéi köré
fontam nyugodtabb lettem.

-         A halál megígérte? – válaszolni nem
tudtam volna, de nem is kellett, mert helyettem megtette Nath. – Ez érdekes,
vajon mit tud, ami miatt ezt mondta? Nath, hogy menekült meg Charlotte?

-         Igazából nem tudjuk. Csak egy fehér fény
vette körül mikor hozzáértem és nem halt meg. – lehelt egy lágy csókot a fejem
búbjára. Mel a gondolataiba merülten meredt a semmibe, majd pár perc várakozás után
megszólalt.

-         Az nem lehet. – fordult felém. – Az
lehetetlen, hogy te…

-         Mi a lehetetlen? – kérdeztük
Nathaniellel egyszerre. Ismét csönd lett.

-         Angyal vagy.  – olyan halkan mondta ki ezt a két szót, hogy
már majdnem suttogott. Ez az egyszerűnek tűnő kijelentés számomra akkora öröm
volt, hogy alig bírtam magam visszafogni. A szobában beállt csendet én törtem
meg.

-         Akkor tényleg igaz volt az álmom. – hát
tényleg angyal lennék. Ugyanolyan tiszta és gyönyörű lény, mint ők? De honnan
tudhatjuk, hogy ez tényleg igaz?

-         Ez az az álom, amit reggel mondtál igaz?
– kérdezte Nath halkabban, mint az előbb Melinda beszélt. Nem tudtam tovább
összpontosítani, ezért mindössze egy bólintásra tellett tőlem.

A gondolataim – mint egy pillangó, aki virágról virágra száll – úgy suhantak
egyik lehetőségről a másik felé. Nem tudnám megmondani, hogy meddig álltam ott
üveges tekintettel előre nézve. Talán percek, talán órák. Az idő számomra
ismeretlen ütemben haladt. A szemem egy pillanatra megakadt Melinda nyakláncán.
Finom, precízen megmunkált ezüstből volt egy fekete ékkővel, ami illett az ő
fekete aurájához. A kő két szárny közé volt beillesztve. Ők az én fekete
angyalaim, jutott hirtelen az eszembe, hisz az angyalok vigyáznak az emberekre,
vagy bármi is legyek én. Végül ki tudja mennyi hallgatás és ácsorgás után
sikeresen megtaláltam a hangomat.

-         Melinda, mondd, mit jelképez a nyakadban
lévő medalion? – mint aki most ébredt álmából oly bágyadt szemekkel nézett
vissza rám.

-         Oh. Hogy ez. – mutatott a mellkasán
nyugvó tárgyra. – Ez minket a halál szolgáit jelképezi. Fekete és hideg, mint
mi és a szárny, talán a halhatatlanságot akarja szimbolizálni. Nathnek is van
egy. – mutatott az említett felé. Nath felemelte a kezét és egy gyűrűt tartott
benne. Pont olyan volt, mint Melinda medálja.

-         És azt miből gondoltad, hogy én egy
angyal vagyok? – kérdeztem egy olyan témával kapcsolatban, ami jelenleg a
legfontosabb. Tényleg kíváncsi voltam a válaszára, nem csak a feszültséget
akartam oldani, bár az is elég fontosnak tűnt.

-         Régebben mikor még nagyon fiatal voltam,
nem több mint te, volt egy idős férfi a szomszéd házban. – az eddig oly vidám
mosolyt most felváltotta egy sokkal keserűbb. – Sok érdekes történetet mesélt
angyalokról, olyanokról, akik már meghaltak, de nem tudtak tovább lépni és
beszélt olyan lényekről is, mint mi. Persze teljesen valótlannak tűntek, de
mégis annyira jól esett őt hallgatni, ezért ezt sose mondtam el neki. –
ámulattal hallgattuk minden egyes szót, ami elhagyta a száját. Gondolom erről
az eseményről, Melinda múltjában még Nath sem tudott semmit. – Az egyik
délután, amikor hozzá indultam egy nő összeesett az utcán és meghalt. Nagyon
sajnáltam, de hát mit tehettem volna érte? Épp tovább akartam indulni, amikor a
nőt egy fehér fény vette körül. Nem jutottam szóhoz, de a többi ember mit sem
változott arcát látva azt gondoltam, hogy ők nem látták, ami belőlem olyan nagy
érzelmeket váltott ki. Szinte megbabonázva figyeltem az események
továbbfolyását, arra várva vajon most mi fog történni, de a fény egyszer csak
eltűnt. Nem történt semmi hiába is vártam. Mivel nem állhattam ott az idők
végezetéig, így tovább mentem a ház felé. Miután elmondtam mit láttam odafelé
az utcán, először síron túli csend állt be a szobában. Majd mintha egyszerre
ezrek hangját hallottam volna a fejemben, zűrzavar, kiáltozások és egészen halk
hangok. Amilyen hirtelen jött olyan gyorsan ment is el. Nem értettem mi történt
velem, de az öregember elmondta, hogy ő minden pillanatban ezeket hallja és
képes más embereknek is megmutatni ezt. Sokat beszéltünk még róla, miként tudja
kontrollálni. Azt is elmondta, hogy azok a hangok mind segítséget kérnek tőle.
Később megtudtam, hogy ő egy az őrzők közül. Ők azok az emberek, akik haláluk
után angyalok lesznek és még, mint földön élő emberek is segítenek másokon. De
még mindig megválaszolatlanul ott volt a kérdés: Miért láttam azt, amit és
miért csak én? Nem kaptam pontos választ, de azt megtudtam, hogy különleges
vagyok, és talán van egy képességem, amiről nincs is tudomásom. – ez volt az
utolsó mondat, amit még hallottam, mert utána elájultam.

A következő, amire emlékszem már Nath ébresztgető hangja. A karjaiban tartott és
kedves, mély dörmögő hangon beszélt hozzám. Ugyan a karjaiban feküdni nagyon is
kényelmes volt, de a rám törő fájdalom miatt hangosan kiáltva kényszerültem a
hátamat ívbe hajlítani.

-         Mi történt? Mi a baj? Mondd, hol fáj?
Kérlek, válaszolj! Charlotte hallasz? Lusinda kérlek, gyere ide, Charlotte nem
érzi jól magát fáj valamije, de nem mond semmit.

-         Charlotte, kedvesem válaszolj, hol fáj?
Tudom, hogy szörnyű, de ha nem mondasz semmit, akkor nem tudunk segíteni.

-         A … a há… a hátam. – ezt az egyszerű szót
is olyan megerőltető volt kimondani.

A fájdalom most már az egész testemben ott volt, de még mindig a hátam fájt a
legjobban. Meg akartam mondani Nathnek, hogy segítsen, hogy a fájdalmam pokoli,
de egyetlen szó sem hagyta el a számat, csak kiáltás és néha egy-egy hörgés.
Erre voltam képes jelen állapotomban. Az érzés leírhatatlanul rossz volt, mint
akinek eltörik a csontját, majd szétfeszítik és beékelnek a két darab közé
valami más, oda nem illő dolgot.

-         Lusinda, felviszem Charlotteot a
szobájába, te addig küld el a kocsist az orvosért és mondd meg, hogy nagyon
siessen.

-         Várjatok! – eddig teljesen
megfeledkeztem Melinda jelenlétéről a szobában. – Nem kell ide orvos. Tedd le a
földre!

-         Te teljesen megőrültél? Miért ne kellene
orvos, hisz fájdalmai vannak?

-         Lusinda hozz vizet és borogatást,
gyorsan. Hát tényleg nem érted, miért fáj a háta?

-         Nem. Magyarázd el kérlek, mert úgy látszik
nem értem.

-         A szárnyai. Most jönnek a szárnyai, mint
a kisgyereknél a fogak, csak ez fájdalmasabb és gyorsabb is. – a szavak melyek ezután
hangoztak el már nem nyertek értelmet számomra, csupán egy összekevert
hangfolyóvá vált az egész.

Ekkor hirtelen abbamaradt a fájdalom, de csak azért, hogy egy az előzőnél is rosszabb
vegye át a helyét. Most mintha forró vassal égették volna a bőrömet, szegeket
szúrva belé, majd az eddiginél is élesebb és hangosabb sikoly után egy
reccsenés, egy repedés és a szenvedéseim egy pillanat alatt szálltak tova.

Könnyedség, üdeség az újjá születésem első élményei. És egy olyas valami, amit az ember
rögtön észrevesz, ha rám néz. SZÁRNYAK. Hófehérek, könnyedek, pont, mint az
álmomban az angyalnak.

Nath szemszöge

-         Lusinda, felviszem Charlotteot a
szobájába, te addig küld el a kocsist az orvosért és mondd meg, hogy nagyon
siessen. – adtam ki az utasítást szerelmem fájdalmának enyhítése érdekében.

-         Várjatok! Nem kell ide orvos. Tedd le a
földre! – teljesen kétségbe estem. Melinda megbolondult volna?

-         Te teljesen megőrültél? Miért ne kellene
orvos, hisz fájdalmai vannak?

-         Lusinda hozz vizet és borogatást,
gyorsan. – adta ki az utasítást Lusinda felé, majd a következőket hozzám
intézte. -  Hát tényleg nem érted, miért
fáj a háta?

-         Nem. Magyarázd el kérlek, mert úgy látszik
nem értem. – most már egy valami biztos. vagy ő bolondult meg vagy én.

-         A szárnyai. Most jönnek a szárnyai, mint
a kisgyereknél a fogak, csak ez fájdalmasabb és gyorsabb is.

-         Gyors és mennyire? Meddig kell még
szenvednie?

-         Azt nem tudom, de kérlek, bízz meg
bennem. Már nem tarthat olyan soká. – eközben Lusinda meghozta a kért dolgokat.
Megpróbáltuk egy kis vízzel megitatni Charlotteot, de nem jártunk sok sikerrel.

-         Vedd el a ruháját! Most, siess!

-         Mi, de…

-         Ha nem veszed le szétszakad és utána mit
fog majd felvenni? – mihelyst levettem az utolsó ruhadarabot is egy éles sikoly
hagyta el a tüdejét, ezzel láttatva új lényének szárnyait. A látvány maga volt
a mennyország és ő volt az én személyes őrangyalom.