Love London

Most egy teljes hétig nem lesz egyikőnk sem. :(
London<3
De mihelyst visszajöttünk (+egy nap pihenő) rögtön nekiállunk írni. A következő fejezet nem tudom mikor lesz fenn, de majd igyekszünk!!!
Szóval jó utat nekünk, és mindenkinek, aki most nyaralni megy!!!
Igyekszünk majd visszatérni hozzaátok és húj fejezetekkel ellátni.
Addig is kitartást mindenkinek és még sok türelmet!!

Köööööszi!

Nagyon nagyon köszönöm mindenkinek, aki ellátogatott az oldalra. Annak még jobban örülük, ha olvastatok is. És el vagyok ragadtatva, még tetszett is nektek. De ami miatt most nagyon boldog vagyok, mert megvan az oldal 1000. látogatója is!!!

Nagyon szépen köszönjük mindenkinek.<3

Jó olvasást!! Kitartást a következő frissig!!!

Sorry

Szia mindenkinek!!

Kicsit el vagyok maradva az új fejezettel, de csak azért, mert azt a kis időt is, ami van, lefoglalja az új történet megszületése. Amíg az új történet van a fejemben, azzal foglalkozom és nem tudom a másikat írni. Sajnálom, igyekezni fogok a frissel. Sajnos, azt sem tudom, hogy Rose mikor szeretne feljönni, mert már egy ideje én sem beszéltem vele. Majd megpróbálom őt is elérni. És nektek is hozni a frisset. Addig is kitartást mindenkinek!! És türelmet, és jó olvasást!!
Puszi <3

Múzsák

"Ahol könyvek élnek,
 Ahol a fantázia lakik,
 Ahol a történetek kezdődnek:
 Ott találsz meg engem."

                         A Múzsád

Ez ihlessen mindenkit az írásra, olvasásra, rajzolásra, vagy bármi másra, amihezt úgy érzitek, hogy szükség van egy múzsára! Mindenkinek van egy saját múzsája, csak rá kell találnia.

Egy kis ízelítő a múzsákról:

9 múzsa, akik Zeusz és Mnémoszümé lányai:

1. Kalliopé(név jelentése: szépszavú): epikus költészet múzsája
2. Kleió(elbeszélő, dicsőség hírnöke): történetírás, heroikus költészet múzsája
3. Erató(bűbájos): szerelmi, erotikus költészet múzsája
4. Euterpé(örömet nyújtó, gyönyörködtető): lírai költészet, zene múzsája
5. Melpomené(dal, melódia): tragédia, dráma, gyászének múzsája
6. Polühümnia(himnuszokban bővelkedő): vallási, himnikus, elégiaköltészet, pantomím múzsája
7. Terpszikhoré(táncos kedvű): tánc és drámai karddalok múzsája
8. Thaleia(jókedv): komédia, színház, pásztorének, népies, idillikus költemények
9. Uránia(mennyei): asztronómia és asztrológia múzsája

Első rendszeres olvasó

Nem tudom ki látta vagy ki nem, de megvan az első rendszeres olvasója a lapnak. Én NAGYON boldog vagyok. És nem csak hogy rendszeres olvasó is Liliom, hanem ő is ír. Több blogja is van már. Nos én érdemesnek tartom, hogy megnézzétek. Kiraktam a blogok listájára az egyik blogcímet, de írok ide egy másikat is. Az még nagyon kezdetleges, de én látok benne lehetőséget. Csak az az egy hibája van, hogy még nincs sok látogatója és így az oldalt nem lehet rendeltetésszerűen kihasználni. Kérlek titeket, hogy akit érdekelnek az angyalokkal kapcsolatos szerepjátékok, azok látogassanak el az    http://angyalijatek.mlap.hu/  honlapra. Ha lesz látogatottság, biztos élvezhető lesz az oldal.
Jó nézelődést!! :D

Szia!

Sziasztok!

Sajnos mostanában nem volt időm írni nektek, de ezt pótolta helyettem Marie Anne, akinek ezúton is nagyon köszi. 

Egy kis időre elutazom nyaralni, úgyhogy szerintem most megint nem fogok tudni írni. De ha hazajöttem mindenképpen folytatom a blogolást. Addig is itt lesz nektek Marie Anne, aki majd biztosítja az olvasnivalókat.

Nemsokára jövök! Vigyázzatok magatokra és olvassatok sokat! Aki pedig nyaralni megy, annak kellemes nyaralást!

Puszi mindenkinek: Rose

900. látogató

A 900.

És igen!!! Ahogy láthatjátok megvan a 900. látogatónk is!!! :D Nagyon nagyon nagyon köszönjük mindenkinek!!! :D
További jó olvasást! :D

8. fejezet

Hihetetlen, de pontosan felrakom a fejezetet. Remélem tetszeni fog nektek. Jó olvasást hozzá!!  

Sötét volt, hideg, már-már fagyos. Semmi nem volt ott, csak az üresség és egy hang: „Charlotte, ébresztő csipkerózsika!! A herceged elment. – mondta negédesen a hang – De nem kell félned, itt vagyok én. Gyere velem, légy az enyém.” – olyan lágyan mondta, hogy kedvem lett volna igent mondani, de mégis volt valami rejtett hidegség a hangban, amitől az emberre egy szokatlan érzés telepedik.

-          Ki vagy te? – tudnom kellett.

-          Hisz  tudod rá a választ. – Rafael. – Látod, nem is volt olyan nehéz.

-          Te hallottad, amit gondoltam?

-          Persze, hisz te is hallod, amit gondolok. – rögtön tiltakozni akartam, de mielőtt még tudtam volna folytatta. – Hisz ez az egész az én gondolataimban van. Velem beszélgetsz gondolatban.

-          De hát hogyan lehetséges ez? – értetlenül álltam az egész előtt, nem tudtam elhinni, hogy ez lehetséges. Biztosra véltem, hogy csak a képzeletem szüleménye vagy megőrültem.

-          Egyáltalán nem vagyok a képzeleted szüleménye és te pedig teljesen ép elméjű vagy. Sőt több mint rendkívül okos, és tényleg gondolatban beszélünk most. Ez is azt bizonyítja, miszerint mennyire összetartozunk. Ezt tudnod kell én kicsi Lottim. Nagyon is fontos vagy nekem. Már azóta figyellek, amióta megszülettél. Tudtam, hogy angyal leszel, és nekem csak türelmesen kell várnom mikor. De sajnos nem minden alakult úgy, ahogy gondoltam. Közbejött egy kellemetlen esemény, amire egyáltalán nem számítottam. Nem szerepelt a terveim között, hogy Nathaniel megment. Nem látták a jövődben őt. És ha nem találkozol vele, akkor…

-          Hogy érted, hogy nem látták a jövőmben? Kik nem látták a jövőmben? És egyáltalán hogy lehet valaki jövőjét látni? Várjunk, te az előbb „én kicsi Lottim”- nak hívtál? – vágtam a szavába. Nem értettem, hogy történhetett ez meg. Hogy lehetséges, hogy valaki lássa mások jövőjét? És miért van olyan érzésem, hogy már most a tulajdonának tekint?

-          Nos… - kezdett bele a mondandójába. – Több ember, és angyal is látja a jövőt. Láthatják, hogy mi fog történni a következő percben, vagy akár több évre előre is. De jövő nagy része könnyen változik, csak bizonyos, fontos történések, amelyek nagyban meghatározzák az ember életét, maradandóak és megmásíthatatlanok. Így gondoltuk ezt a te esetedben is. De sajnálatosan nem így történt. És igen, így hívtalak. – zavart, hogy így nevezett, zavart, hogy ilyen magabiztos hűvösséggel beszélt erről az egészről.  Sok minden zavart vele kapcsolatban. Mint például a gondolatolvasás. Óh… a fenébe. Teljesen elfelejtettem, hogy olvas a gondolataimban.

-          Nem baj, továbbra is gondolkozz csak, legalább már megismerem az ízlésedet. – hajolt közelebb hozzám annyira, hogy már éreztem a leheletét, ami olyan hűvös volt, mint ő maga. A szeme, amit utoljára sötétnek tituláltam, most zöld volt. A jádénál sötétebb, talán krómzöld. A haja enyhén hullámos…

-          Ez jó, tetszik. Krómzöld színű szemek. Gondolkozz tovább. Legalább a gondolataid rólam szólnak.

-          Elég! Hogyan lehet elmenni az angyalokhoz?

-          Elviszlek. – ajánlotta.

-          Nem szükséges. Csak mond el hogyan találok oda. Nincs szükségem gardedámra, pláne akkor nem, ha az te vagy. – forrongtam magamban. Azt hittem majd ellenkezni fog, de nem tette.

-          Majd máskor elmegyek veled oda, de most mennem kell. – az arca gondterhelt volt. Látszott, hogy valami zavarja, valami történt, amiről én nem tudok. És így engem is zavart.

-          Várj, mi történt? Miért kell elmenned?- hogy miért vagyok én ilyen kíváncsi?

-          Bármennyire is hízeleg, hogy nem akarod, hogy elmenjek, most muszáj mennem. És mielőtt még megkérdeznéd: nem árulhatom el hova. De később te is megtudod, ígérem. – hittem neki. Nem bíztam meg benne, nem kedveltem, de hittem neki. – Most mennem kell. Viszlát, kicsi Lottim, és tudom hogy kedvelsz.  – simította végig az arccsontom, majd hirtelen köddé vált, persze nem szó szerint értve, de akár már azt is el tudtam volna képzelni, én pedig ismét a kastély kertjében voltam Nathaniellel.

-          Mi történt? Jól vagy? Mit csinált az a gazember? – áramlottak Nath kérdései. A kérdésével nem törődve feltettem én is a kérdésem.

-          Mi történt? Miért fekszek a földön? És hol van Rafael? – egy mély levegőt vett, lemondva arról, hogy előbb feleljek az ő kérdéseire. Az utolsó kérdés, egy tőrként hatolt a szívébe fájdalmat okozva.  

-          Mikor egymásra néztetek – szinte köpte a szavakat, látszott, hogy emlékezteti valamire, vagy inkább valakire – mintha valamiféle transzba estetek volna, és a földre estél. Nem tudtam mit csináljak, de nem mertem semmit sem tenni azzal a féreggel, mert féltem, hogy valami bajod esik. Már legalább egy fél órája próbállak költögetni, de mindhiába. És nem tudom hova ment. Felébredt, majd oda akart menni hozzád, de nem engedtem. Aztán meg csak úgy elment. – nem igazán akarta ezt a részt részletezni, és én sem nagyon. Nem olyan fontos, hogy még jobban felizgassa magát. Megsimogatta az arcom, majd még egyszer, most már sokkal nyugodtabban megkérdezett. – Jól vagy?

-          Persze, semmi bajom. De valamit meg kell beszélnünk. Nem halaszthatjuk. – a hangomon hallani lehetett a sürgetést.

-          Akkor menjünk fel a szobámba. – állt fel és nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Szükségem is volt rá, kissé szédültem. Bementünk, és Lusinda sietett elénk. Elszörnyedve nézte a ruhámat, ami gyűrött és koszos volt. Nath látva Lusinda arckifejezését, magyarázkodni kezdett. – Charlotte csak elájult, de most már jobban van. – mosolygott Lusindára.

-          Drágám, biztos, hogy jól vagy? Nem vagy beteg? Mostanában annyi minden történik veled. – vetett aggodalmas pillantást rám.

-          Nincs semmi bajom, de köszönöm, hogy aggódsz miattam. – mosolyogtam rá és ő visszamosolygott, de az aggodalom nem tűnt el a szeméből.

-          Gyere segítek átöltözni. – húzott a szobám felé. – Nem maradhatsz a nap hátralévő részében ebben a ruhában.

-          Nem, köszönöm, de jó ez a ruha. Nem lesz semmi bajom, ha ebben maradok. – néztem segélykérőn Nathre.

-          Lusinda, talán nem is olyan fontos, hogy…

-          Ne is merj ilyesmire gondolni. Fél órán belül itt vagyunk.

-          De… - próbálkozott Nath.

-          Legyen, 15 perc, de csak azért, mert látom, hogy sietős. Addig is bírd ki fiatalúr. Egy hölgy megvárathat egy férfit. – mondta ellentmondást nem tűrően. Semmi esély. „Sajnálom” – tátogta Nath. Vállat vontam, mintha azt mondanám: mit tehetnénk?

Lusinda tényleg gyorsan átöltöztetett egy gyönyörű bordó selyemruhába. A fűző szoros volt, de az alakomat tökéletesen kiemelte. És még levegőt is kaptam, ami elég fontos volt. Eleinte a szoknya abroncs része kissé kellemetlen volt, de már hozzászoktam. S a hajam nem sérült meg, ezért nem kellett egy új kontyot csinálni, és így tényleg el is készülünk 15 perc alatt. Lefelé menet a lépcsőn láttam, hogy Nath még mindig ugyan ott áll, ahol utoljára hagytuk.

-          Hát nem sokkal jobb így? Tiszta és gyönyörű. – dicsérte meg a művét.

-          De, tényleg gyönyörű. – ismerte el Nath is. Le sem tudta venni rólam a szemét, amit határozott dicséretnek vettem. Ahogy engem figyelt a légzése felgyorsult és a tartása fesztelen lett. Tett egy lépést felém, a következőt én felé, addig amíg elég közel nem kerültünk ahhoz, hogy megcsókolhasson. A csókjai lágyak, cirógatóak voltak, mintha csak próbálgatná, meddig mehet el a saját határain belül. Annyira jól esett, hogy fájt elválni tőle, de muszáj volt.

-          Beszélnünk kell. – mondtam kissé bizonytalanul.

-          Tudom, csak reméltem, hogy még várhat egy kicsit. – mondta reményvesztetten. – Mikor ment el Lusinda?

-          Nem tudom, biztos kettesben akart hagyni minket… Én is szeretném, ha várhatnánk, de sajnos nem lehet. – elterelt a dolgozószoba felé, bezárta mögöttünk az ajtót és csak akkor szólalt meg.

-          Mi lehet olyan titkos, hogy Rafael nem akarta, hogy én is halljam? Mi volt az, amit elmondott neked és nekem nem? – egyes részleteket nem állt szándékomban megosztani vele. Féltem milyen reakciót váltana ki belőle, ha megtudná, hogy hogy nevezett Rafael. ÉN KICSI LOTTIM. Még mindig ott csengett a fülemben, ahogy kimondta, az a mézes-mázos, lágy hang…

-          Te tudsz arról, hogy Rafael tud gondolatokban beszélni másokkal? – Nathnek egyáltalán nem volt meglepett az arca – Te tudtad? Miért nem mondtad el nekem? – sértődtem meg.

-          Várj – kezdett védekezni – nem csak ő tud gondolatokban beszélni. – te jó ég. Nem csak ő? Vajon ki tud még? – Az összes angyal tud a másikkal. Ez nem egy különleges képessége Rafaelnek.

-          Nem? Te minek neveznéd, mert szerintem egyáltalán nem szokványos? – és csak ekkor értettem meg. – Várjunk csak. Van más képessége is?

-          Nos… Az általános gondolatban beszélésen kívül, igen. Tud gyógyítani – eddig nem is hangzik rosszul. A gyógyítás nagyon is hasznos. – más nincs.

-          Biztos? Egyéb idegesítő képesség, mint a láthatatlanság, vagy hasonló? – reménykedtem abban, hogy nem lesz a válasz, de már ki tudja? Nath nevetett.  

-          Tudtommal nincs. Ne aggódj emiatt, ne is gondolj rá. Nem vele kéne, hogy foglalkozz. – sütötte le a szemét.

-          Csak nem vagy féltékeny? Tudod, hogy semmi okod sincs rá. – láttam, hogy még most sem biztos benne. – Én nem vagyok Elaine. Én csak téged szeretlek. – kissé lazább lett a tartása, mintha megnyugodott volna.

-          Ez igaz, sajnálom. Gyere, mutatok valamit. – nyújtotta a kezét felém. Boldognak látszott, és ez rám is átragadt. Átvezetett egy másik szobába, amit még sosem láttam. Egy gyönyörű fekete versenyzongora volt a szoba közepén, és a szélén egy fésülködőasztal és egy kanapé.

-          Gondolom ez nem a te szobád. – mondtam játékosan. Abban reménykedve, hogy így talán többet megtudok a szoba történetéről. És így talán az életéről is.

-          Miből gondolja kegyed, hogy ez nem az én szobám? Csak nem a fésülködőasztal látványából vonta le a következtetést kegyed kisasszony? – viccelődött velem játékosan ezzel is oldva a feszültséget. Benyúlt az asztal egyik fiókjába elővenni valamit, de nem akarta, hogy lássam. – Ez a szoba az anyámé volt, ide vonult vissza, ha el akart zárkózni a külvilágtól. De annyi emléket hagyott itt a halála után, hogy csak a két kedvencét hagytam meg, a zongorát, és ezt a tükröt. – nyújtotta felém. Egy ezüsttükör volt. Rózsák és gyöngyök díszítették. – Szeretném neked adni.

-          Ez tényleg… gyönyörű, de nem kéne inkább Camilla-nak adnod, hogy maradjon a családban, nem lenne helyénvalóbb nála? – nem akartam Camilla-t megfosztani a családja egyik örökségétől.

-          Szerintem Camilla még kicsi hozzá. És remélem így is a családhoz tartozik majd. – mintha egy kicsit elpirult volna.

-          De hisz én nem is… Óh… - megértettem mit akart mondani. Nekem adja és reméli, hogy a családban marad. Vagyis reméli, hogy én is a családja leszek, mint a felesége. Erre én is elpirultam. Nem tudtam rá mit válaszolni.

-       Játszok neked valamit. – odament a zongorához, s leült a székre.

Eközben én sikeresen elhelyeztem a kanapén a szoknyámat, úgy hogy teljes rálátásom legyen a zongorára. Gyorsan kisimítottam a ruhát, majd Nathanielre emeltem a tekintetemet, mint egy beleegyezés céljából, hogy kezdheti.

Az ujjai épp csak annyira érintették a billentyűket, mintha csak egy virág szirmaihoz érnének hozzá. A dallam lágy volt, érzéki, egészen az ember lelkéig hatolt. Egyszerre éreztem azt, hogy nem tudom elszakítani a tekintetemet róla és, hogy olyan gyönyörű, hogy az már fáj. Végül inkább lehunytam a szemem és úgy hallgattam tovább a hangok végtelen sorozatát. Az elején lágy ¾-es ütemek, hajlításokkal díszítve, de mégis gyors, intenzív hangvétellel.

Hirtelen elhalt a zene. A tekintetem megakadt Nathen.  Engem figyelt. A pupillái kitágultak, a szeme csillogott. Őt elnézve ő volt számomra a személyes paradicsomom megtestesítője. Pislogtam. A következő pillanatban előttem volt. És mielőtt még megkérdezhettem volna, hogy mi történt, az ajkai az ajkaimon voltak. Szavak kevesek hogy kifejezzék mit éreztem abban a pillanatban. De mégis csodálatos, érzéki, vad, édes és felülmúlhatatlan. Ahogy csókolt, ahogy falta az ajkaimat, nem lettem volna képes soha elhagyni, a mennyország itt volt a földön. Itt volt Nathaniel mellett. Rajta kívül senki és semmi nem számított. Hátradöntött a kanapén, azon, amin előzőleg olyan kényelmesen elhelyeztem a több alsószoknyából álló ruhát, most pedig felgyűrve terültek el. Az ajka forró volt puha és mohó. A nyelve önálló életre kelve kereste az enyémet, majd egy – a számomra ismeretlen - táncba kezdtek. Még sosem csókolt meg senki, így az újdonság erejével minden olyan intenzív volt. Cseppet sem volt ellenemre, addig, amíg arra nem gondoltam, hogy előttem Elaine is ugyan „itt” volt. Próbáltam nem tudomást venni róla, de Nath észrevette, hogy valami baj van.

-       Mi a baj? Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. – simogatta meg az arcomat. az érintése olyan lágy volt, mintha egy tollpihével cirógatott volna meg. Más volt mint Rafael érintése. Óh… - fújtattam egyet gondolatban. Miért gondolok mindig másra, mikor Nathre kéne csak gondolnom?

-       Semmi… én csak… nekem eszembe jutott Elaine… - ki akartam neki önteni a lelkemet, de azt sem akartam, hogy túl féltékenynek tűnjek. Az arcomon piros rózsák jelentek meg.

-       Elaine? Amikor megcsókollak, neked Elaine… - láttam, amint felgyullad a szemében a felismerés szikrája. Megértette, mire céloztam a befejezetlen mondatommal. – Felesleges erre gondolnod – próbált megnyugtatni, de már késő volt.

Az agyamban a cikázó ötletek egymást váltogatták, és egyre csak rosszabbak lettek. Elaine Nath karjaiban, ahogy megcsókolja, aztán ahogy egymás kezét fogják és gyerekek rohangálnak körülöttük… Az angyaloknak lehetnek egyáltalán gyerekeik? Gyorsan vettem a levegőt, a szívem zakatolt. Nath aggódó pillantása térített magamhoz. Próbáltam magamat megnyugtatni, de a képzeletem, mint egy látomást belevéste az elmémbe.

-          Jól vagyok, - mondtam nyugodt hangon.

-          Hát nekem nem úgy tűnt. Nincs semmi baj? – aggodalmaskodott tovább.

Ugyan az emlékeim között még eleven volt a kép, de már nem voltam a hatása alatt.

A hátamat hideg borzongás járta át, nem a kellemes fajtából. A gyomrom felkavarodott, a tükörbe belepillantva – ami még mindig a kanapén feküdt mellettem – láttam milyen zilált és fehér vagyok. A fejem zúgott, mintha több ezer hang számomra ismeretlen nyelven beszélt volna.

-          Most még rosszabbul nézel ki, mint az előbb. Biztosan jól vagy? – kérdezte Nath, de hang nem jött ki a számon. Megráztam a fejem.

A hangok egyre hangosabbak lettek, mintha mérgesek vagy idegesek lettek volna. A fülemre tettem a kezem és elkezdtem imádkozni, hogy hallgassanak el. A hangok lecsendesedtek és ezzel egy időben az arcom izmai is elernyedtek. Már csak egy hang volt. „Eljövünk érted.” A szemem hirtelen kipattant. Nem is emlékszem, mikor hunytam le.

-          Jönnek! – továbbítottam a hangot Nathnek, hogy ő is hallja.

-          Kik jönnek? És mikor jönnek? És miért? – nyugtalan volt. Meg tudtam érteni. Én is az voltam, de nem akartam elmondani. Elég, ha én vagyok ideges miatta. – gondoltam. – Kérlek, válaszolj! – tévedtem, már ő is ideges volt.

-          Az angyalok… Jönnek… Engem akarnak… És hamar, nagyon hamar. – tagoltam minden szót, hogy magamban is tudatosíthassam.