2010. december 25., szombat

Halál kegyence 3. fejezet

    Az igazság
Finoman mégis nagy hévvel kóstolgatta az ajkaimat, egyszer még talán egy apró morgást
is hallottam. Netán ennyire élvezné, hogy megcsókolhat? Nem ilyenre nem is gondolhatok,
és egyáltalán miért örülnék, hogy ő boldog? A csók olyan magával ragadó,
leírhatatlan, mintha valami csoda lenne vagy egy álom. Álom nem lehet, hisz
olyan valóságos és az íze, az íze a legédesebb csokoládénál is édesebb. Abban a
pillanatban úgy éreztem ő a másik felem és mindig vele akarok lenni, hogy semmi
és senki nem választhat széjjel. Egy erős bizsergést éreztem a szívem tájékán.
Mintha ez is azt jelentené, hogy talán mégis érzek valamit iránta. Hirtelen
abbahagyta a szám ízlelgetését és már-már kérdő tekintettel néztem rá. A szemei
csillogtak a boldogságtól és mintha egy kis kéjtől is. A szívem olyan heves
iramban vert, hogy kezdtem attól félni, hogy szívinfarktust kapok. A szavakkal
ki nem fejezett kérdésemre csupán egy apró mosoly volt a válasz. Ez a kis
mosoly is olyan magával ragadó volt, hogy muszájnak éreztem viszonozni azt. És
ezt látva a vigyor az arcán nőttön-nőtt és levakarhatatlannak tűnt. Camilla
tátott szájjal nézett hol a bátyjára, hol rám. Mintha egy kérdés fogalmazódott
volna meg benne, de egyáltalán nem voltam benne biztos. Csak most vettem észre,
hogy egy halvány indigókék fény veszi körül Camillát. Még mindig nem értem mik
ezek a fények, de később kiderítem. – ígértem meg magamnak.
-         Lehetek én a koszorúslány? – olyan
vágyakkal teli tekintettel és kiskutya szemekkel nézett ránk, hogy hirtelen
kicsúszott a számon.
-         Persze hogy lehetsz. – küldtem felé egy
megnyugtató mosolyt, de tudtam, hogy nagy ostobaságot tettem. Átszökellte a
köztünk lévő pár lépésnyi távolságot és megölelt. Ebben az egy ölelésben annyi
szeretet, hála és boldogság volt, még rám is átragadt, és ahogy észrevettem
Nathre is. Teljesen meghatódtam és még a könnyem is kicsordult. Ez a reakció
nálam teljesen rendellenes, én nem szoktam ennyitől elsírni magamat. De most
ebben a pillanatban teljesen normális reakciónak véltem. Camilla észrevette,
hogy sírok és gyorsan letörölte a könnyeimet.
-         És mikor lesz az esküvőtök? Ugye nem
most? Még meg kell, hogy ismerjelek! És egyébként is egy esküvőt nem lehet  hipp-hopp elintézni – mondta el az őt
leginkább foglalkoztató dolgokat.
Mintha nem is egy tíz éves fejével gondolkozna,-kb 10 évesnek gondoltam-hanem inkább
egy felnőtt nőével. Melegség öntötte el a szívemet és már most láttam, hogy
nagyon jó barátnők leszünk. Kíváncsi lennék milyen lesz 8-10 év múlva.
Álmodozásomból Nath rángatott ki.
-         Jól vagy? – jött az aggodalmas kérdés
utalva az iménti sírésomra. Azt hittem csak illendőségből kérdezi, de mikor
ránéztem láttam az igazi aggodalmat és talán az önvádat a vonásaiban? Mielőbb
tudni akartam mi történt tegnap éjjel.
-         Persze. – engedtem meg magamnak egy
halvány mosolyt és Camillára fordítottam a tekintetemet. – Camilla ne vedd
rossz néven és nem akarok gonosz boszorkányt játszani, de elég késő van. Nem
kéne már ágyban lenned? – nagyon kíváncsi és „tudom mit akarsz ezzel elérni”
pillantást vetett rám, de végül így szólt.
-         Lehet, hogy igazad van. Elég késő van
már és gondolom még szeretnél egy kis időt a bátyámmal kettesben tölteni. –
cinkos tekintettel kacsintott egyet, majd odament Nathez adott neki egy puszit,
megölelt engem, jó éjszakát kívántunk egymásnak és tovalibbent. Miután kiment
Camilla, Nath megállás nélkül mosolygott rám. Már nem bírtam tovább, tudni
akartam mi az, amin ennyire jót tud mosolyogni.
-         Mi az? –tettem fel a kérdést.
-         Semmi csak, rég láttam már Camillát
ilyen boldognak és nem is olyan rossz ötlet a házasság. Igent mondanál? –
kérdezte.
-         Na, arra várhatsz. –mondtam neki durcásan, bár legszívesebben talán igent mondtam volna. Még hogy az ő felesége?
Nem is ismerem. És egyébként is, akkor se biztos, hogy pont hozzá mennék
feleségül. Még az ötlettől is borsódzott a hátam, de valamiért egy kellemes
meleg érzés járta át az egész testemet. A válaszomtól mintha egy kissé
elkomorult volna, de még mindig mosolygott. – Végre rátérhetünk a lényegre. -
váltottam témát. – Ki is ölt meg és miért is?- tettem fel az első
legfontosabbnak tűnő kérdést.
-         Nos, igazából a halál. És azért mert
lejárt az időd. – mondta teljesen komoly arccal én mégis nekiálltam nevetni. Hisz
ez lehetetlen. Mármint tudtam, hogy létezik a halál, de…
-         Most ugye csak viccelsz? – kezdtem megijedni.
-         Bárcsak vicc lenne, de nem az. Tudom,
hogy most ez nagyon ijesztő és furcsa. Igazából azt sem tudod, miért vagy itt
vagy hogy kerültél ide,  ezért mindent a
legelejétől kezdek.
Már vagy legalább 11 éve vagyok lélekgyűjtő.
Mikor a halálomon voltam eljött értem a halál és megkaptam a halál csókját. Ne
igazi csókra gondolj, inkább egy fénygömbre, ez a lelke egy darabja. –
álmélkodva hallgattam mindent, szinte ittam a szavait. – Ekkor halhatatlan
lettem és sérthetetlen is.
-         Szóval te a halál kegyence vagy. Ezért
voltál olyan fekete.
-         Nos mondhatjuk ezt is. Bár nem tudom
mire mondod, hogy fekete.
-        Mikor megláttam Lusindát neki fehér fénye volt,
a húgodnak indigókék és neked pedig éjfekete. És csak te vagy ilyen vagy vannak
többen is?
-         Értem. Hát tudtommal csak ketten
vagyunk. Én és a társam Melinda. – a lelkemet mintha ezernyi darabra törték
volna össze és félő volt, hogy nem lehet lesz összerakni. Tehát van szerelme,
de akkor miért mondta, hogy elvenne feleségül. Oké nem pont ezt mondta, de így
lehetett érteni. Hirtelen nem éreztem a lábaimat és a következő, amit láttam
Nath gyors mozdulata, hogy elkapjon. – Nyugalom, nem a barátnőm. Ő csak egy jó
ismerős, mint a testvérem. – mintha a gondolataimban olvasna. – Ne aggódj
emiatt, én nem szeretem őt. Én csak is téged szeretlek. Bár nem tudom hogy
fogsz velem viselkedni miután elmondtam az egész történetet. – mintha a szívem
a normálisnál kétszer gyorsabban kezdett volna verni. Az agyamban újabb és
újabb kérdések jelentek meg. Már hogyne szeretném. Legszívesebben azonnal azt
mondtam volna, hogy csak is az övé vagyok mindörökké, de még sok
megválaszolatlan kérdés volt.
-         Én is szeretlek, nem tudom miért, de így
van. Ígérem, hogy megbeszéljük, de olyan sok kérdésem van még, hogy először
arra szeretnék választ kapni. – próbáltam a legellenállhatatlanabb
arckifejezésemet elővenni.
-         Rendben, igazad van. Ne haragudj, csak
olyan rég óta várok már rád. – igen kérdő tekintettel néztem rá, de ő csak
intett a fejével, hogy majd később megbeszéljük. Úgy megöleltem volna, azt
éreztem, mint mikor megcsókolt és egyre csak a csókja iránt vágytam. – Mint már
említettem Melinda a társam és vele szoktam lelkekre „vadászni”. Az első 3
évben, amikor még egyedül voltam, megkaptam egy nevet, Melinda Bishont.  Mindig mikor kapunk egy nevet megtudjuk még,
hogy mikor és hol fog meghalni. Mikor elmentem hozzá furcsa volt, mert látott,
márpedig a halandók olyankor nem látnak mikor „végrehajtóként” megyünk. De ő
mégis látott és boldog volt, szinte már ujjongott örömében. Nem értettem, hogy
miért teszi, de nem foglalkoztam vele. Mikor már majdnem halott volt megjelent a
halál. Neki is odaadta a lelke egy darabját és innentől kezdve ketten voltunk. Máig
sem értem, miért pont őt választotta, hiszen előttem senki sem volt olyan, mint
mi. De elfogadtam, mint ahogy Melindát is. Teltek múltak az évek és a legjobb
barátok lettünk. Kezdtünk hozzászokni az új életünkhöz. A családunk nem tud
semmiről, sőt nem is lenne szabad, hogy tudják, hogy élünk. De mivel rögtön
azután, hogy „meghaltam” meghaltak a szüleim és Camillának nem maradt senkije
ezért ő nem is tudja, hogy igazából már nem élek. Pár hónappal ezelőtt megkaptam
egy nevet, Charlotte Maria Eslank. Furcsa érzésem volt vele kapcsolatban, de mi
nem furcsa nálam? Gondolkoztam és mivel még volt pár hetem ki akartam deríteni
milyen ember. És akkor láttalak meg téged. Olyan sugárzóan gyönyörű, és tiszta
lelkű voltál. Azonnal beléd szerettem, bár akkor még nem tudtam. Minden nap
megkerestelek és csendben figyeltelek. Nem értettem, hogy egy olyan tiszta
lelkű lénynek, mint neked miért kell ilyen fiatalon meghalnia. Hisz még alig
éltél, nincs is családod, hogy megtapasztald azok örömeit. Olyan
igazságtalannak gondoltam. Hosszú  idő
után ismét elkezdtem Istenhez fohászkodni, hogy mentsen meg, legalább téged,
azt aki a legfontosabb számomra. Nem történt semmi, a hetek múltak, a napok is
és már csak egy nap volt hátra. Nem tudtam mi tévő legyek, olyanná nem
akartalak tenni, mint mi és nem is volt biztos, hogy a halál megtette volna
veled azt, amit velünk. Egyszerűen nem volt ötletem. Végül elérkezett a halálod
időpontja, de nem voltam képes megtenni. Meg sem mozdultam, de a halál
cselekedett helyettem. Már majdnem meghaltál, a szíved alig dobogott, amikor
odaértem. Megkértem a halált, hogy hagyjon élni. Nem értette miért teszem ezt,
hisz eddig soha nem fordultam ellene. Odamentem az alig élő testedhez és
elkezdtem könyörögni, hogy ne halj meg. Az ölembe vontalak és elkezdtelek ringatni.
Az egész tested elkezdett fényleni, nem igazán értettem miért, de úgy gondoltam
ettől ismét élni fogsz. Mint egy igazi angyal, már csak szárnyad nem volt, de
nekem így is egy földre szállt angyal voltál. Hallottam, ahogy a szíved
gyorsabban kezd verni és a légzésed is egyenletes. A halál azt mondta, hogy az igaz
szerelem volt, ami megmentett téged, még soha nem látott ehhez hasonlót, de azt
mondta, ezentúl nem kell, hogy attól féljek, mikor fogom elvinni a lelked.
Örökre velem lehetsz. – ez az utolsó mondat annyira szívmelengető volt, hogy
nem bírtam tovább visszafojtani az érzéseimet.
      -     Szeretlek. – csak ennyit tudtam mondani, mert a
            következő pillanatban a szájával hallgattatott el. Nem mintha bántam volna csak
            még annyi megbeszélnivalónk volt, de most az sem zavart.

2010. december 24., péntek

BOLDOG Karácsonyt !!!

Nagyon
sok boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!!! Valamint remélem mindenkinek sok
örömben és ajándékban lesz része!



                                                      Üdv: Marie Anne



2010. december 21., kedd

Halál kegyence 2. fejezet

   Még több megválaszolatlan kérdés
Végül ő szakította meg a kontaktust. Először elszomorodtam tőle, de aztán rájöttem,
hogy jobb így, hisz válaszokat akartam. Elsőnek ő kezdett bele a mondókájában,
de egy teljesen váratlan kérdéssel állt elő.
-         Hogy érzed magad, jobban vagy már?-
teljesen letaglózott ezzel a kérdéssel. Majd pár percnyi csöndes elmélkedés
után sikerült megtalálnom a hangomat.
-         Azt hiszem igen, de miért, azon kívül,
hogy nem tudom hogyan és mikor kerültem ide, valamint hogy ki vagy te, mi bajom
lehet? - tettem fel az engem foglalkoztató kérdést kicsit jobban kikelve
magamból, mint azt gondoltam volna.
-         Hát…- bizonytalanodott el kissé. –Mire
emlékszel?- kis gondolkozás után arra jutottam, hogy nem túl sok mindenre és
minden eléggé kusza.
-         Igazából nem emlékszem sok mindenre. A
nevemre, arra mikor születtem, a szüleimre. – mondtam el az igazat.
-         És mi az utolsó emléked? – elkezdtem
nagyon erősen koncentrálni és akkor beugrott egy apró emlékfoszlány.
-         Valami sötét és hideg alak felém hajol,
és erős nyomást érzek a mellkasomnál, majd hirtelen megszűnik és egy zöld
szempárral találom szembe magam. Innentől kezdve képszakadás. – ő csak bámult
rám azzal a gyönyörű zöld szemekkel, mintha várná, hogy észrevegyek valami
nagyon fontosat és szembetűnőt. És hirtelen teljesen tiszta lett a kép.
Ájultan estem össze, a következő kép Nathaniel gyönyörű zöld szeme. Csak most vettem
észre, hogy a smaragd íriszben egy kék örvény áramlik, mint a tenger. Nem is
értem eddig hogy nem láttam meg, biztos azért mert még nem volt ilyen közel
hozzám. Az illata szépen lassan átjárta az egész tüdőmet, melytől még az
eddiginél is jobban kerülgetett az újabb rosszullét. De a tekintetem még mindig
az övének a rabja volt, nem mondhatnám, hogy annyira zavart. Úgy éreztem ez
olyan fontos nekem, mint másnak az éltető oxigén. Az agyamba kezdett
visszamászni a tudatalattimban oly jól elraktározott kép. Miután az én lassú
észjárásommal sikerült értelmezni valamilyen szinten kezdtem magamhoz térni.
-         Te voltál az. –bizonytalan bólintást
kaptam válaszként. Ekkor teljesen elöntött a düh. A könnyek záporesőként
hullottak, nem tudtam magammal mit kezdeni és a sírást sem tudtam elfojtani. –
Miért…miért tetted?- a meggyötört tekintet fájdalmas mosollyal nézett rám
vissza. – Miért öltél meg? Mit ártottam neked? – Az arc, amelyen eddig fájdalom
tükröződött, most meglepettség és értetlenség csillogott. Most rajtam volt a
sor, hogy meglepődjek. Azt hittem szégyent vagy bűnbánatot látok majd, de hát
az ember sose azt kapja, amire számít.
-         De hát én nem is öltelek meg. Éppen
ellenkezőleg, én mentettelek meg. – Az állam valahol a padlón lehetett a
döbbenettől. – Nem is emlékszel? – Nagyon erősen koncentráltam, de semmi. Csak
egy fejrázással válaszoltam. – Üljünk le – mutatott egy szék felé – mindent
elmesélek neked. Már épp szólásra nyitottam volna a számat, mikor megelőzött. –
Igen azt is, ki vagyok én. Helyezd magad kényelembe hosszú éjszakánk lesz.
-         Éjszaka!? Eddig észre sem vettem, hogy
már teljesen besötétedett.
 Nem akartam közbeszólni, mert végre tudni
akartam az igazságot arról, hogy kerültem ide, ki is ő valójában, mindenről, de
valahogy csak nem tudtam megállni. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg megszólalt,
de hagyni akartam neki időt, hogy összeszedje a gondolatait.
-         Tényleg nem én öltelek meg.
-         Várjunk csak!! Szóval meghaltam? –
Egyszerűen nem bírtam magam visszafogni. Mint egy vulkán, úgy robbantam fel.
Hogy mondhat olyat, hogy meghaltam, mikor szemmel láthatóan élek és virulok.
Felemelte a mutató ujját, hogy szeretné még folytatni. Magamban fortyogva
hallgattam el a folytatást várva. Mikor már látta, hogy kissé lenyugodtam,
tovább kezdte mesélni. Hirtelen egy kislány ugrált be az ajtón, majd Nath nyakába
vetette magát és kérdő tekintettel fordult felém. Azt se tudtam ki ez, de ő
válaszolt mindkettőnk helyett.
-         Szia, én Camilla vagyok, Nathaniel húga.
Te ki vagy? Nath nem mondta, hogy barátnője van. – nézett kissé szúrós szemmel
az említett felé, de szinte ugyanebben a pillanatban el is nevette magát.
-         Camilla ő nem a barátnőm, vagyis… -
Vagyis mit jelent az, hogy vagyis? Ezzel azt akarja mondani, hogy „Vagyis igen
ő a barátnőm.” vagy „Vagyis nem is igazán tudom, hogy ki ő.”??
-         Vagyis? – Camilla olyan kíváncsi arccal
nézett Nathre, mint ahogy én nézhettem. Nath vetett rám egy elnézést kérő pillantást,
majd olyat mondott, amitől még a fülem is ketté állt.
-         Nem, ő nem a barátnőm. Ő a menyasszonyom,
Charlotte. – mutatott felém.
-         Miii??? – kérdeztük egyszerre
Camillával.
-         Tudom drágám, hogy még várni akartál,
hogy mindenkinek elmondjuk, de szerintem itt az ideje. Előbb vagy utóbb úgyis
el kellett volna mondanunk. – Teljesen letaglózva álltam, majd sikerült észbe
kapnom.
-         Lehet, hogy igazad van. Talán épp itt az
ideje az igazságnak. – mondtam kissé kétértelműen.
-         Nem is tudtam, hogy van barátnőd. – mondta
Camilla kételkedő hangon.
-         Te nem hiszel nekem? – nézett teljesen
rezzenéstelen arccal Nath húga szemébe. Egy határozott fejrázást kapott. – Hát jó,
te akartad.
Azzal megragadott a derekamnál fogva, gyengéden magához vont, majd olyan
szenvedéllyel csókolt meg, hogy még a nevemet is elfelejtettem hirtelen. A
lábaim teljesen zselévé váltak és ha Nath nem tart meg biztos, hogy elájulok.

2010. december 19., vasárnap

Halál kegyence 1. fejezet

Ajánlás
Ez a regény egy lányról, Charlotteról szól. A XIX. században játszódik, leginkább azért mert nagyon szimpatikus számomra ez az időszak. Még nincs meg a fejemben a teljes történet, de már van elképzelésem róla. Nincsenek benne vámpírok, vérfarkasok vagy boszorkányok, de más természetfeletti lény igen. Remélem tetszeni fog nektek, de abban is biztos vagyok, hogy lesz olyan akinek nem.  És légyszi aki elolvassa írjon komit. Mindegy milyen csak legyen, hogy tudjam mi tetszik és mi nem. Jó olvasást kívánok!!   Üdv: Marie Anne
 
 
 
 
 
Az ébredés
Mikor felébredtem egy csodálatosan szép helyen találtam magam egy pihe-puha ágyban. Az
egész szobában magnólia illat terjengett, amitől egy kicsit kábának éreztem magam, de az is elő fordulhat, hogy csak az álmosság okozta. A legfurcsább ebben az egészben az volt, hogy fogalmam sem volt mikor és hogyan kerültem oda.
Felkeltem, kimentem a szobából és a folyosón egy lépcső felé igyekeztem,- már amennyire a hosszú szoknyám engedte - abban a reményben, hogy találok valakit, aki választ adhat a kérdéseimre. Széjjelnéztem az első utamba akadó szobában és az ott elém táruló látványtól szóhoz sem jutottam.  Nem mintha bárkivel is megoszthattam volna, de az élmény leírhatatlan volt. Nem volt túl sok bútor a szobában, de amelyek benne voltak éppen tökéletes összhangot nyújtottak az ember számára. Talán ha
funkcióját illetően meg kellene neveznem a szobát egy szalonnak mondanám, bár méreteit illetően inkább bálterem volt. Olyan szívesen maradtam volna még, hogy csodáljam a szoba szépségét, de a kíváncsiságom legyőzött. Válaszokat akartam, mégpedig azonnal. Úgy éreztem, ha nem kapom meg őket rögtön beleőrülök, így
tovább mentem. A következő hely egy könyvtár volt. Ennek a szobának is
tökéletes volt a harmóniája. Majd kiugrottam a bőrömből mikor megpillantottam a
kissé idősödő hölgyet, aki teljesen elmélyülve olvasott egy könyvet. Valahogy
olyan kedvesnek és tiszta szívűnek tűnt. Érdekes fehér fény lengte körül,
először azt hittem csak a lámpa, de utána egyáltalán nem így véltem.
-         Jó napot –köszöntöttem. De semmi válasz
nem érkezett, mintha meg se hallott volna. Még integetni is elkezdtem neki, de
semmi. Így odamentem még egyszer köszöntem neki és még az asztalt is
megkopogtattam.
-         Szia. Te bizonyára Charlotte vagy. Engem
Lusindának hívnak, de szólíts nyugodtan Lusinak.–köpni-nyelni sem tudtam.
Honnan tudja a nevemet és miért nem ijedt meg mikor meglátott, biztos tudja
hogy kerültem ide. Legalább már egy perce szótlanul álltunk és mivel nem
folytatta bólintottam egyet.-Sietnünk kell, mert Nathaniel úrfi már vár.
-         De… -akartam válaszolni, mire Lusinda
magával húzott fel az emeletre.
Végig vitt a folyosón. Az egész falon régi családi festmények díszelegtek mind
katonásan egyenes sorrendben felakasztva. Szinte az összes képen idősebb
emberek voltak kivéve az utolsó kettőt és egy üres keretet. Végül megérkeztünk
a folyosón lévő utolsó szobához. Lusinda épp kopogni akart mikor egy kedves
mély férfihang kiszólt.
-         Nyugodtan bejöhetnek- felelte. Lusinda
bevezetett, majd szó nélkül távozott. Mérgesen az idegen férfi felé fordítottam
a fejem, hogy kérdőre vonjam hogyan kerültem ide, de abban a pillanatban mintha
megállt volna az idő és minden megszűnt volna létezni. Csak ő és én az egész
földkerekségen. Nem is érdekelt már mit keresek itt vagy hogy ő kicsoda. Minden
olyan könnyűnek tűnt. Le sem tudtam venni róla a szemem, de valami még sem
stimmelt. És ekkor megláttam a megérzésem okozóját: az éjfekete felhőt mely
körül ölelte azt a számomra ismeretlen, de oly kedves lényt. Megkereste a
tekintetem és én újra elvesztem a smaragdzöld tekintetben…