is hallottam. Netán ennyire élvezné, hogy megcsókolhat? Nem ilyenre nem is gondolhatok,
és egyáltalán miért örülnék, hogy ő boldog? A csók olyan magával ragadó,
leírhatatlan, mintha valami csoda lenne vagy egy álom. Álom nem lehet, hisz
olyan valóságos és az íze, az íze a legédesebb csokoládénál is édesebb. Abban a
pillanatban úgy éreztem ő a másik felem és mindig vele akarok lenni, hogy semmi
és senki nem választhat széjjel. Egy erős bizsergést éreztem a szívem tájékán.
Mintha ez is azt jelentené, hogy talán mégis érzek valamit iránta. Hirtelen
abbahagyta a szám ízlelgetését és már-már kérdő tekintettel néztem rá. A szemei
csillogtak a boldogságtól és mintha egy kis kéjtől is. A szívem olyan heves
iramban vert, hogy kezdtem attól félni, hogy szívinfarktust kapok. A szavakkal
ki nem fejezett kérdésemre csupán egy apró mosoly volt a válasz. Ez a kis
mosoly is olyan magával ragadó volt, hogy muszájnak éreztem viszonozni azt. És
ezt látva a vigyor az arcán nőttön-nőtt és levakarhatatlannak tűnt. Camilla
tátott szájjal nézett hol a bátyjára, hol rám. Mintha egy kérdés fogalmazódott
volna meg benne, de egyáltalán nem voltam benne biztos. Csak most vettem észre,
hogy egy halvány indigókék fény veszi körül Camillát. Még mindig nem értem mik
ezek a fények, de később kiderítem. – ígértem meg magamnak.
vágyakkal teli tekintettel és kiskutya szemekkel nézett ránk, hogy hirtelen
kicsúszott a számon.
megnyugtató mosolyt, de tudtam, hogy nagy ostobaságot tettem. Átszökellte a
köztünk lévő pár lépésnyi távolságot és megölelt. Ebben az egy ölelésben annyi
szeretet, hála és boldogság volt, még rám is átragadt, és ahogy észrevettem
Nathre is. Teljesen meghatódtam és még a könnyem is kicsordult. Ez a reakció
nálam teljesen rendellenes, én nem szoktam ennyitől elsírni magamat. De most
ebben a pillanatban teljesen normális reakciónak véltem. Camilla észrevette,
hogy sírok és gyorsan letörölte a könnyeimet.
most? Még meg kell, hogy ismerjelek! És egyébként is egy esküvőt nem lehet hipp-hopp elintézni – mondta el az őt
leginkább foglalkoztató dolgokat.
egy felnőtt nőével. Melegség öntötte el a szívemet és már most láttam, hogy
nagyon jó barátnők leszünk. Kíváncsi lennék milyen lesz 8-10 év múlva.
Álmodozásomból Nath rángatott ki.
utalva az iménti sírésomra. Azt hittem csak illendőségből kérdezi, de mikor
ránéztem láttam az igazi aggodalmat és talán az önvádat a vonásaiban? Mielőbb
tudni akartam mi történt tegnap éjjel.
halvány mosolyt és Camillára fordítottam a tekintetemet. – Camilla ne vedd
rossz néven és nem akarok gonosz boszorkányt játszani, de elég késő van. Nem
kéne már ágyban lenned? – nagyon kíváncsi és „tudom mit akarsz ezzel elérni”
pillantást vetett rám, de végül így szólt.
már és gondolom még szeretnél egy kis időt a bátyámmal kettesben tölteni. –
cinkos tekintettel kacsintott egyet, majd odament Nathez adott neki egy puszit,
megölelt engem, jó éjszakát kívántunk egymásnak és tovalibbent. Miután kiment
Camilla, Nath megállás nélkül mosolygott rám. Már nem bírtam tovább, tudni
akartam mi az, amin ennyire jót tud mosolyogni.
ilyen boldognak és nem is olyan rossz ötlet a házasság. Igent mondanál? –
kérdezte.
Nem is ismerem. És egyébként is, akkor se biztos, hogy pont hozzá mennék
feleségül. Még az ötlettől is borsódzott a hátam, de valamiért egy kellemes
meleg érzés járta át az egész testemet. A válaszomtól mintha egy kissé
elkomorult volna, de még mindig mosolygott. – Végre rátérhetünk a lényegre. -
váltottam témát. – Ki is ölt meg és miért is?- tettem fel az első
legfontosabbnak tűnő kérdést.
lejárt az időd. – mondta teljesen komoly arccal én mégis nekiálltam nevetni. Hisz
ez lehetetlen. Mármint tudtam, hogy létezik a halál, de…
hogy most ez nagyon ijesztő és furcsa. Igazából azt sem tudod, miért vagy itt
vagy hogy kerültél ide, ezért mindent a
legelejétől kezdek.
Mikor a halálomon voltam eljött értem a halál és megkaptam a halál csókját. Ne
igazi csókra gondolj, inkább egy fénygömbre, ez a lelke egy darabja. –
álmélkodva hallgattam mindent, szinte ittam a szavait. – Ekkor halhatatlan
lettem és sérthetetlen is.
voltál olyan fekete.
mire mondod, hogy fekete.
a húgodnak indigókék és neked pedig éjfekete. És csak te vagy ilyen vagy vannak
többen is?
vagyunk. Én és a társam Melinda. – a lelkemet mintha ezernyi darabra törték
volna össze és félő volt, hogy nem lehet lesz összerakni. Tehát van szerelme,
de akkor miért mondta, hogy elvenne feleségül. Oké nem pont ezt mondta, de így
lehetett érteni. Hirtelen nem éreztem a lábaimat és a következő, amit láttam
Nath gyors mozdulata, hogy elkapjon. – Nyugalom, nem a barátnőm. Ő csak egy jó
ismerős, mint a testvérem. – mintha a gondolataimban olvasna. – Ne aggódj
emiatt, én nem szeretem őt. Én csak is téged szeretlek. Bár nem tudom hogy
fogsz velem viselkedni miután elmondtam az egész történetet. – mintha a szívem
a normálisnál kétszer gyorsabban kezdett volna verni. Az agyamban újabb és
újabb kérdések jelentek meg. Már hogyne szeretném. Legszívesebben azonnal azt
mondtam volna, hogy csak is az övé vagyok mindörökké, de még sok
megválaszolatlan kérdés volt.
van. Ígérem, hogy megbeszéljük, de olyan sok kérdésem van még, hogy először
arra szeretnék választ kapni. – próbáltam a legellenállhatatlanabb
arckifejezésemet elővenni.
olyan rég óta várok már rád. – igen kérdő tekintettel néztem rá, de ő csak
intett a fejével, hogy majd később megbeszéljük. Úgy megöleltem volna, azt
éreztem, mint mikor megcsókolt és egyre csak a csókja iránt vágytam. – Mint már
említettem Melinda a társam és vele szoktam lelkekre „vadászni”. Az első 3
évben, amikor még egyedül voltam, megkaptam egy nevet, Melinda Bishont. Mindig mikor kapunk egy nevet megtudjuk még,
hogy mikor és hol fog meghalni. Mikor elmentem hozzá furcsa volt, mert látott,
márpedig a halandók olyankor nem látnak mikor „végrehajtóként” megyünk. De ő
mégis látott és boldog volt, szinte már ujjongott örömében. Nem értettem, hogy
miért teszi, de nem foglalkoztam vele. Mikor már majdnem halott volt megjelent a
halál. Neki is odaadta a lelke egy darabját és innentől kezdve ketten voltunk. Máig
sem értem, miért pont őt választotta, hiszen előttem senki sem volt olyan, mint
mi. De elfogadtam, mint ahogy Melindát is. Teltek múltak az évek és a legjobb
barátok lettünk. Kezdtünk hozzászokni az új életünkhöz. A családunk nem tud
semmiről, sőt nem is lenne szabad, hogy tudják, hogy élünk. De mivel rögtön
azután, hogy „meghaltam” meghaltak a szüleim és Camillának nem maradt senkije
ezért ő nem is tudja, hogy igazából már nem élek. Pár hónappal ezelőtt megkaptam
egy nevet, Charlotte Maria Eslank. Furcsa érzésem volt vele kapcsolatban, de mi
nem furcsa nálam? Gondolkoztam és mivel még volt pár hetem ki akartam deríteni
milyen ember. És akkor láttalak meg téged. Olyan sugárzóan gyönyörű, és tiszta
lelkű voltál. Azonnal beléd szerettem, bár akkor még nem tudtam. Minden nap
megkerestelek és csendben figyeltelek. Nem értettem, hogy egy olyan tiszta
lelkű lénynek, mint neked miért kell ilyen fiatalon meghalnia. Hisz még alig
éltél, nincs is családod, hogy megtapasztald azok örömeit. Olyan
igazságtalannak gondoltam. Hosszú idő
után ismét elkezdtem Istenhez fohászkodni, hogy mentsen meg, legalább téged,
azt aki a legfontosabb számomra. Nem történt semmi, a hetek múltak, a napok is
és már csak egy nap volt hátra. Nem tudtam mi tévő legyek, olyanná nem
akartalak tenni, mint mi és nem is volt biztos, hogy a halál megtette volna
veled azt, amit velünk. Egyszerűen nem volt ötletem. Végül elérkezett a halálod
időpontja, de nem voltam képes megtenni. Meg sem mozdultam, de a halál
cselekedett helyettem. Már majdnem meghaltál, a szíved alig dobogott, amikor
odaértem. Megkértem a halált, hogy hagyjon élni. Nem értette miért teszem ezt,
hisz eddig soha nem fordultam ellene. Odamentem az alig élő testedhez és
elkezdtem könyörögni, hogy ne halj meg. Az ölembe vontalak és elkezdtelek ringatni.
Az egész tested elkezdett fényleni, nem igazán értettem miért, de úgy gondoltam
ettől ismét élni fogsz. Mint egy igazi angyal, már csak szárnyad nem volt, de
nekem így is egy földre szállt angyal voltál. Hallottam, ahogy a szíved
gyorsabban kezd verni és a légzésed is egyenletes. A halál azt mondta, hogy az igaz
szerelem volt, ami megmentett téged, még soha nem látott ehhez hasonlót, de azt
mondta, ezentúl nem kell, hogy attól féljek, mikor fogom elvinni a lelked.
Örökre velem lehetsz. – ez az utolsó mondat annyira szívmelengető volt, hogy
nem bírtam tovább visszafojtani az érzéseimet.
következő pillanatban a szájával hallgattatott el. Nem mintha bántam volna csak
még annyi megbeszélnivalónk volt, de most az sem zavart.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése