Halál kegyence 1. fejezet

Ajánlás
Ez a regény egy lányról, Charlotteról szól. A XIX. században játszódik, leginkább azért mert nagyon szimpatikus számomra ez az időszak. Még nincs meg a fejemben a teljes történet, de már van elképzelésem róla. Nincsenek benne vámpírok, vérfarkasok vagy boszorkányok, de más természetfeletti lény igen. Remélem tetszeni fog nektek, de abban is biztos vagyok, hogy lesz olyan akinek nem.  És légyszi aki elolvassa írjon komit. Mindegy milyen csak legyen, hogy tudjam mi tetszik és mi nem. Jó olvasást kívánok!!   Üdv: Marie Anne

 

 

 

 

 

Az ébredés

Mikor felébredtem egy csodálatosan szép helyen találtam magam egy pihe-puha ágyban. Az
egész szobában magnólia illat terjengett, amitől egy kicsit kábának éreztem magam, de az is elő fordulhat, hogy csak az álmosság okozta. A legfurcsább ebben az egészben az volt, hogy fogalmam sem volt mikor és hogyan kerültem oda.
Felkeltem, kimentem a szobából és a folyosón egy lépcső felé igyekeztem,- már amennyire a hosszú szoknyám engedte - abban a reményben, hogy találok valakit, aki választ adhat a kérdéseimre. Széjjelnéztem az első utamba akadó szobában és az ott elém táruló látványtól szóhoz sem jutottam.  Nem mintha bárkivel is megoszthattam volna, de az élmény leírhatatlan volt. Nem volt túl sok bútor a szobában, de amelyek benne voltak éppen tökéletes összhangot nyújtottak az ember számára. Talán ha
funkcióját illetően meg kellene neveznem a szobát egy szalonnak mondanám, bár méreteit illetően inkább bálterem volt. Olyan szívesen maradtam volna még, hogy csodáljam a szoba szépségét, de a kíváncsiságom legyőzött. Válaszokat akartam, mégpedig azonnal. Úgy éreztem, ha nem kapom meg őket rögtön beleőrülök, így
tovább mentem. A következő hely egy könyvtár volt. Ennek a szobának is
tökéletes volt a harmóniája. Majd kiugrottam a bőrömből mikor megpillantottam a
kissé idősödő hölgyet, aki teljesen elmélyülve olvasott egy könyvet. Valahogy
olyan kedvesnek és tiszta szívűnek tűnt. Érdekes fehér fény lengte körül,
először azt hittem csak a lámpa, de utána egyáltalán nem így véltem.

-         Jó napot –köszöntöttem. De semmi válasz
nem érkezett, mintha meg se hallott volna. Még integetni is elkezdtem neki, de
semmi. Így odamentem még egyszer köszöntem neki és még az asztalt is
megkopogtattam.

-         Szia. Te bizonyára Charlotte vagy. Engem
Lusindának hívnak, de szólíts nyugodtan Lusinak.–köpni-nyelni sem tudtam.
Honnan tudja a nevemet és miért nem ijedt meg mikor meglátott, biztos tudja
hogy kerültem ide. Legalább már egy perce szótlanul álltunk és mivel nem
folytatta bólintottam egyet.-Sietnünk kell, mert Nathaniel úrfi már vár.

-         De… -akartam válaszolni, mire Lusinda
magával húzott fel az emeletre.

Végig vitt a folyosón. Az egész falon régi családi festmények díszelegtek mind
katonásan egyenes sorrendben felakasztva. Szinte az összes képen idősebb
emberek voltak kivéve az utolsó kettőt és egy üres keretet. Végül megérkeztünk
a folyosón lévő utolsó szobához. Lusinda épp kopogni akart mikor egy kedves
mély férfihang kiszólt.

-         Nyugodtan bejöhetnek- felelte. Lusinda
bevezetett, majd szó nélkül távozott. Mérgesen az idegen férfi felé fordítottam
a fejem, hogy kérdőre vonjam hogyan kerültem ide, de abban a pillanatban mintha
megállt volna az idő és minden megszűnt volna létezni. Csak ő és én az egész
földkerekségen. Nem is érdekelt már mit keresek itt vagy hogy ő kicsoda. Minden
olyan könnyűnek tűnt. Le sem tudtam venni róla a szemem, de valami még sem
stimmelt. És ekkor megláttam a megérzésem okozóját: az éjfekete felhőt mely
körül ölelte azt a számomra ismeretlen, de oly kedves lényt. Megkereste a
tekintetem és én újra elvesztem a smaragdzöld tekintetben…