Először is szeretnék mindenkinek: minden anyának, nagymamának, dédnagymamának és üknagymamának nagyon boldog ANYÁK NAPJÁT kívánni.
Másodszor ezt a fejezetet anyunak ajánlanám. Kérem, hogy továbbra is tartson ki, (mert már sokat mondta, hogy nem kéne annyit a gép előtt ülnöm és esetleg jó lenne, ha mást is csinálnék.) Nos, van benne valami, de hát hogy írhatnám meg a következő fejezeteket, ha nem vagyok a gép előtt és ezzel a szabad időm nagy részét nem töltöm ott? Sajnos áldozatokat kell hozni, neki azt, hogy tolerálnia kell a gép előtt gubbasztásomat. Nekem, hogy a szabad időmben itt vagyok, bár nekem nem nagy áldozat, hisz élvezem az írást.
Harmadszor pedig jó olvasást kívánok minden kedves olvasómnak!! Remélem tetszeni fog a fejezet, amit most írtam.
Negyedszer és utoljára (nem kell aggódni, ezen kívül nincsen több közölni valóm, így elkezdhetitek olvasni az új fejezetet) nem tudom megmondani, hogy mikor lesz legközelebb friss. Sajna rengeteg a tanulni valóm és ezért nem tudom mikor fogok oda kerülni, hogy új fejezetet rakjak fel, de ígérem rajta leszek az ügyön.
Most már tényleg jó olvasást!!
„Tetszik?” – kérdezte a számomra legtökéletesebb hang a világon.
„Ez a leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam, persze rajtad kívül. – pirultam bele a beismerésbe.”
„Bella, Bella te buta bárány. Hogy láthatsz engem olyan tökéletesnek? – fedett meg kedvesen. – Pedig nem vagyok más, csak egy lelketlen szörny az emberek számára csodálatos köntösben. És te ennek a szörnyetegnek majdnem az áldozata lettél.”
„Ne mondj ilyeneket, hisz nálad csodálatosabb ember nincs. És egyébként is az csak egy baleset volt. Nem történt semmi, megvédtél.”
„Nem érted Bella? Épp ez a baj, hogy én nem ember vagyok. Nem vagyok elég jó hozzád. Mi történne akkor, ha saját magamtól nem tudnálak megvédeni.”
„Ez nem igaz. Te tökéletes vagy, te vagy az egyetlen, aki... Csak azt tudom, hogy te vagy a legfontosabb a számomra és hogy úgy szeretlek, ahogy vagy. Tudom, hogy erős vagy és ellent tudsz állni a véremnek. Csak kérlek, ne hagyj magamra. Kérlek, megígérted, hogy velem maradsz.”
„Most nem kívánom a véred, de mi lesz, ha fogom és történik valami? Én azt nem tudnám elviselni… Bella, jobb lenne neked nélkülem. Boldogon, veszélytelenül élhetnél. Normális emberekkel, nem olyanokkal, mint amilyenek mi vagyunk.”
„Ti vagytok számomra a legfontosabbak, ti vagytok a családom. Nem veheted el tőlem őket, szükségem van rájuk, szükségem van rád.”
„Szeretlek Bella.”
„Ne menj el! Nem hagyhatsz itt! – egyszer csak eltűnt. Elment, magamra hagyott. A kedvenc helye, amely máskor olyan nyugodt virágos rét, most üres és kopár. Még a napot is sűrű felhők takarták. Egyszer csak elkezdett esni, mintha a világ is velem együtt sírna.”
Izzadtan ébredtem fel, a hajam az arcomra tapadt. A lepedő csomósan volt alattam, a takaróm a földön hevert. Alig múlhatott el 8 óra. Charlie biztosan már az őrsön van.
Elmentem zuhanyozni, hogy egy kicsit felfrissüljek és lenyugodjak. Még túl élénken élt bennem az aznapi álmom. Az éjjel nem sikítoztam, nyugodtabb voltam, mint máskor, de ez az álom mégis jobban megviselt. Majd egy órás forró zuhany és egy hajmosás teljesen ellazított. Felvettem egy farmert, egy kényelmes V kivágású pólót és még legalább 2 pulcsit. Ugyan már február volt, de itt Forksban - Phoenixhez képes – még nagyon hideg volt. Gyorsan leszaladtam a konyhába, hogy egyek valamit reggelire. Egy kis cetlit találtam a hűtőre ragasztva.
Szia Kicsim,
Ma kora reggel telefonáltak az őrsről,
ezért korán bemegyek és valószínűleg későn
fogok hazajönni, úgyhogy ne várj meg a vacsival.
Ma mész Jacobhoz, igaz? Üdvözlöm Billyt és mondd
meg, hogy nemsokára meglátogatom a vén csontot.
Jó szórakozást mára!
Apu
Teljesen ledöbbentem álltam a konyhapult előtt. Charlie nem szokott üzeneteket írni. És ’Jó szórakozást mára’? Lehet, hogy szégyellte magát, amiért tegnap elfelejtette, hogy Jessel vásárolni megyek. Nem tudtam megfejteni, de talán nem is akartam. Gyorsan megreggeliztem és el is mosogattam. 10-kor már a Black ház előtt parkoltam.
- Szia Bella. Apád ma nem kísért el? – üdvözölt elsőnek Billy.
- Nem, de azt mondta, hogy üdvözli, és legközelebb majd eljön, amint lesz egy kis ideje.
- Bella - ölelt meg szorosan Jake.
- Jake, hogy vagy? – szabályszerűen repesett az örömtől, hogy újra látott.
- Kösz jól. Nem gondoltam volna, hogy eljössz. - lehajtotta a fejét és elszégyellte magát, amiért ezt mondta.
- Miért ne jöttem volna? Hisz tegnap megígértem.
- Tudom. Én...csak...Mindegy, hagyjuk. Mit szeretnél ma csinálni?
- Mit szolnál, ha először lemennénk a partra sétálni és utána csinálhatunk valami mást, amit te szeretnél. Így jó vagy...
- Nem, mármint persze, csináljuk azt, amit te szeretnél. – azzal elindultunk a part felé, s közben megannyi emlék tört rám. Még régről, még abból az időből, mikor még Ők is itt voltak. Mikor még nem tudtam, hogy kik is Ők valójában és véletlenül egy buta mesének tartott legendából tudtam meg, pont itt, La Pushban. Aztán egy olyan időszak jött, amikor még fogadni mertem volna, hogy szeret, de hogy is gondolhattam ilyet, mikor csak egy buta ember vagyok, aki még csak nem is szép. – Jól vagy? Csak mert annyira..szomorúnak tűntél, mint aki nem is ebben a világban jár.
- Persze, jól, csak gondolkoztam. – ha tudná, mennyire igaza van. – Mikor szereztél jogsit?
- Az idén. Elsőre átmentem. A vizsgáztató, azt mondta, hogy tökéletes érzékeim és reflexeim vannak. Apa persze egyáltalán nem lepődött meg. Ő kezdettől fogfa azt mondta ’Meg lásd, úgy fog menni, mint kutyának a farok csóválás’. Hát, mit mondjak, elég érdekes mondásai vannak az öregnek. Mondd, nincs kedved esetleg valamelyik nap eljönni velem egy filmet megnézni? Azt mondják, egész jó filmek vannak. Vagy ha nincs kedved filmet nézni, akkor elmehetnénk bowlingozni. – s ekkor hirtelen megbotlottam a saját lábamban. Jake hiába nyúlt utánam, hogy elkapjon, már késő volt. A földön feküdtem és szörnyen fájt a bokám, kificamodott.
- Áu! Ez nem túl jó jel.
- Jól vagy? Mi történt? Hogy estél el? Megbotlottál valamiben? Megpróbáltalak elkapni, de nem sikerült.
- A saját lábamban estem el. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. Miért lettem ilyen két ballábasnak teremtve. Tiszta katasztrófa vagyok, sőt egy egész természeti csapás.
- Jobb, ha most beviszlek a házba. – nyúlt értem, hogy felemeljen.
- Arról szó sem lehet. Nem vagyok én béna, - csak átvitt értelemben – csak a bokám bicsaklott ki. Tudok menni a saját lábamon. És egyébként is, nem vagyok pille súlyú. Még a végén miattam lennél beteg. Mondjuk kapnál egy lumbágót vagy valami hasonló betegséget.
- Bella nincs semmiféle ellen vetés. És te csak ne félts engem. Erősebb vagyok, mint amilyennek te gondolnál. – azzal a mozdulattal ölbe vett és elindult visszafelé a Black házhoz.
- Jacob Black azonnal tegyél le! – de semmit sem értem el a határozottságommal. Mintha átment volna a fülén, meg se hallotta.
Meglepődve vettem észre, hogy ettől a „kis akciótól” egyetlen arcizma sem rándult meg, mintha egy kevés erőfeszítésébe sem telne. Jake lassítani kezdett, pedig még nem voltunk a ház közelében sem. Hangok jöttek az erdő felől. Emberi hangok voltak, de számomra teljesen ismeretlenek, nem úgy mit Jacobnak.
Három fiú lépett elő a fák közül. Magasak voltak és nagyon izmosak. A bőrük színe megegyezett Jacobéval, ezért biztosra vettem, hogy ők is a rezervátumban élnek. Ami igazán meglepett, hogy egy szál pólóban és egy nadrágban mászkálnak idekint, amikor még a hó is csak alig olvadt el. Az első pár perc – legalábbis nekem ennyinek tűnt – csöndben telt el, egy néma párbeszéddel Jake és az egyik fiú között, aki idősebbnek és felsőbbrendűnek tűnt, mint a másik kettő. Nem tudtam ugyan, hogy ki az, de mégis ismerősnek tűnt valahonnan.
- Mi történt vele? – mutatott az irányomba.
- Csak megbotlott és kificamodott a bokája. Hazaviszem, hogy tudjon pihenni.
- Rendben menjetek.
- Jake várj! – kiáltott utánunk a másik fiú. – Kérlek meg kell értened. Majd, ha te is közénk tartozol, majd minden világos lesz.
- Én sosem fogok közétek tartozni Jared. – mondta Jacob teljesen nyugodt hangon. – Viszlát Sam, Jared, Paul. – mikor már elég messzire voltunk, hogy ők ne hallják megkérdeztem.
- Te ismered őket? Várj, azt mondtad Sam? Mármint Sam Uley? – bólintott. Az emlékek, melyek előtörőben voltak nem túl sok jóval kecsegtettek.
- Sam a banda vezetője. Olyan, mint valami falkavezér vagy hasonló. Nem igazán kedvelem őket. Jareddel régen nagyon jó barátok voltunk, mielőtt még csatlakozott volna Sam bandájához. Azóta megváltozott.
- De miért nem kedveled őket?
- Nem is tudom, olyan különcök és mintha minden felett állnának. Mármint nem csináltak semmi rosszat, inkább védik a falut. De az egójuk az nagy, hallottad te is, amikor azt mondták, hogy ’mikor majd közéjük tartozom’. Na arra aztán várhatnak. – Látszott Jacobon, hogy valóban nem kedveli őket, ezért inkább nem kérdeztem tovább. Bementünk a házba és Jake lefektetett a kanapéra. - Le tudod venni a cipődet egyedül vagy segítsek? – ült ki az arcára egy letörölhetetlennek tűnő vigyor.
- Azt hiszem egyedül is menni fog. – neki estem a cipőm viszonylag fájdalom mentes leszedéséhez a lábamról. Jacob addig elment a konyhába vizes ruháért a borogatáshoz. Pont mire sikerült kihámoznom a lábamat a cipőből és a zoknimból Jacob is visszaért.
- Feküdj le és pihentesd a lábad! – ellenkezés nélkül tettem, amit mondott. – egy kis pihenés és utána jobban is leszel. Fogadjunk, hogy vagyok olyan jó orvos, mint Dr. Cullen. – eltorzult az arcom a név említésére. Ez a kijelentés nagyobb fájdalmat okozott, mint a bokám. És nem csak lelkileg, hanem fizikailag is. A hiányuk már nem csak lelki, hanem valós fizikai fájdalmat is okozott. – Ne haragudj. Nem kellett volna szóbahoznom. Pihenj és utána hazaviszlek…
Bella, ébredj. Már lassan este lesz. Bár ha szeretnél itt is aludhatsz.
- Hány óra van?
- Már majdnem 6. Kezd sötétedni.
- 6 óra? Haza kell mennem. Vacsorát kell főznöm Charlienak.
- Jó akkor hazaviszlek. – szomorodott el Jacob. Segített beszállni a kocsiba, de legalább már a saját lábamon mentem. Már nem fájt annyira, csak egy kicsit sántítottam. Nem az én kocsimmal mentünk, hogy majd Jake haza tudjon menni. Az út hazafelé nagyon csendes volt, valószínűleg túl fáradt voltam, hogy beszélgessek bárkivel is. – Segítek bemenni és itt maradok addig, amíg haza nem jön Charlie. Ha bármire szükséged lenne. – segített kiszállni a kocsiból.
- Köszönöm, hogy haza hoztál, de semmi szükség arra, hogy itt maradj. Most már elboldogulok. És nem is fáj már annyira a lábam. Megleszek, menj csak haza.
- De...
- Kérlek, Jake. Most egyedül akarok maradni.
- Rendben, de Bella. Még mindig nem válaszoltál, hogy… eljönnél-e velem… moziba. – kérdezte meg egy kissé félénken. Az arca egy kissé pirososabb árnyalatot vett fel.
- Jacob én… Nekem ez még nem megy. Még nem vagyok rá kész. Még ez túl…
- Amiatt a Cullen miatt van igaz? Bella, ő már elment. Nem várhatsz rá örökké. Nem fog egyszer csak bevágtatni egy fehér lovon, hogy rájött nem tud nélküled élni. – a szavai tőrként szúrták át a mellkasomat. Tudtam, hogy nem fog visszajönni, de hallani egészen más volt. Valami hideg folyt végig az arcomon, mégis égette a bőrömet. Nem is vettem észre, hogy sírok. Jake óvatosan magához ölelt. – Sss. Nyugodj meg. Úgy sajnálom, megbántottalak csak azért, mert nem tudtam a számat befogni. Nem akartam fájdalmat okozni, mindössze rá akartalak döbbenteni, hogy… Már megint nem fogom be a számat. Sírd ki magad, lehet, hogy az majd segít. Szeretnéd, hogy maradjak? – mindössze egy bólintásra telt tőlem. Nem tudom mennyi időt töltöttünk így, 3 percet vagy 1 órát, de sikerült megnyugodnom.
- Köszönöm. Most már jobban vagyok. Menj haza nyugodtan. Mindjárt itthon lesz Charlie és még úgyis vacsorát kell hogy főzzek neki.
- Biztosan rendben leszel most már? Esetleg ne várjam…
- Már jobban vagyok. Menj csak, nem hiszem, hogy ne lennék meg Charlie nélkül. Jó éjt Jake.
- Jó megyek. Jó éjt Bells. – végre egyedül maradtam.
Ezt a maradék időt mind Charlie vacsorájának elkészítésére fordítottam. Bolognai spagettit csináltam. Miután készen lettem nem láttam túl sok esélyt, hogy egyhamar hazaér, ezért megettem egy egész tányérral és felmentem a szobámba. A bokám már csak alig fájt, de mégis inkább feltettem az ágyra pihentetni. Amint megláttam a gépemet, hirtelen elhatározástól vezérelve bekapcsoltam. Az üzeneteim változatlanok voltak. Alice egyiket sem nézte meg, nem tudom azért-e mert úgyis látja mit írok, vagy mert nem akarják, hogy bármit is tudjak róluk. Az első lehetséges választ akartam jónak vélni, ezért elmeséltem neki az egész napomat, azt, amikor Róla álmodtam, amikor elmentem Jacobékhoz és kibicsaklott a bokám, majd amit minden levelembe beleírok, hogy szörnyen hiányoznak nekem. Elmondtam, hogy Charlieval minden oké és hogy az iskola is éli tovább mindennapjaikat nélkülük, csak én nem. Én vagyok az egyedüli, aki nem tudja elfogadni azt, hogy nincsenek itt, hogy Alice nem akarja a divatérzékemet javítani, hogy Emmett nem viccelődik, hogy Rosalie arcára nem ül ki a megvetés amint meglát, hogy Carlisle a bokámat nem kezeli a legnagyobb odaadással és megértéssel, hogy hiányzik Esme anyai gondoskodása és féltése, hogy Jasper a maga visszahúzódott módján mennyire kedves és én ezeket már soha többé nem fogom megtapasztalni. De mégis Edward hiánya volt a legrosszabb, a legfájóbb. Ahogy megpróbál megvédeni mindentől, még saját magától is, mintha nem lennék több mint egy zsenge falevél, amit a szél bármelyik pillanatban elfújhat bárhová. A mellkasomat széttépni készülő tátongó űr minden egyes nélkülük eltöltött nappal nőttön-nőtt. A testem nem csak belülről változott meg, hanem kívülről is. Az arcom beesett lett, a bőröm fakó fehér, a szememet lila karikák szegélyezték. A vöröses barna hajam erőteljes kontrasztot adott a bőrszínemmel. Alice most biztosan kiakadna a ruházatomat illetően. A képlet egyszerű: Farmer+mackó pulcsi+kócosan összefogott haj+beesett tekintet=Bella Swan. Ez voltam én, nem érdekelt, hogyan néztem ki vagy, hogy mások mit gondoltak rólam.
Reggel, mikor felébredtem nem emlékeztem, hogy mikor feküdtem le aludni, vagy hogyan kerültem egyáltalán az ágyamhoz vagy hogy Charlie mikor ért haza. 9:16, lehet, hogy fel kellene kelnem. Megágyaztam és elkezdtem a szokásos mindennapi dolgokat. Elmentem zuhanyozni, reggelizni, mosogatni. El kellene hoznom La Pushból a kocsimat, de hogy menjek oda? Megcsörrent a mobilom, anya volt az.
- Szia Kicsim.
- Szia Anya. Hogy hogy ilyen korán hívsz?
- Miért baj? Csak felhívhatom már a lányomat akkor, amikor akarom, nem?
- De, bocs. És miért hívtál? Csak nincs valami baj?
- Dehogyis. Csak olyan rég hallottam már a hangodat. Mi új történt? Jól megy a suli?
- A suli jól megy, semmi új nem történt – jobb, ha nem tud a bokaficamról, még a végén megijedne. Múltkor elmentem Jessicával vásárolni, de végülis semmit nem vettem. És ott minden oké? Jól vagy és Phil?
- Mi megvagyunk. Apáddal jól kijössz? Nem vagy sokat egyedül?
- Igen jól kijövünk. Van hogy egyedül vagyok, de én nem bánom. Jó egyedül lenni, kicsit gondolkozni. Philnek hogy megy a válogató? Most Jacksonból hívsz?
- Jól nagyon ügyes. Igen, most itthon vagyunk. Nincs kedved eljönni hozzánk? Olyan rég láttalak már. Csak pár napra, biztosan jót tenne neked a meleg a Forksi hideg után. Na mit szólsz hozzá?
- Hát, nem is tudom. Mármint szívesen elmennék hozzátok, csak nem tudom, hogy itt hagyjam-e egyedül aput? Meg nem akarok a nyakatokon lógni.
- Ugyan már ne mondj ilyeneket. És szerintem nem kell apád miatt aggódnod, de ha így jobban érzed magad beszéld meg vele. Ha neki jó lenne, mi nagyon örülnénk neki, ha meglátogatnál minket.
- Rendben, megbeszélem vele, és ha neki úgy jó, akkor majd elmegyek hozzátok. Így jó lesz?
- Igen, persze. Szeretlek kicsim. Majd még akkor beszélünk.
- Szia anya. Én is szeretlek.
Már csak Jacobot kellett elintéznem. Felhívtam Charliet, hogy majd vigyen el La Pushba munka után. Így én is elhozhatom a furgonomat és Billy is találkozik apával.
Úgy 1 óra tájban már dudált is.
- Szia. Milyen napod volt?
- Nem túl jó. Megtámadtak egy nőt 2 nappal ezelőtt és meghalt.
- Sajnálom. Meg van a tettes?
- Igazából arra tippelünk, hogy egy állat ölte meg.
- Ma beszéltem anyával. – tereltem a szót egy másik irányba. Az előző beszélgetés témája túlzottan hasonlított egy korábbi, nem túl kellemes esetre. – Most Jacksonban vannak és szeretnék, ha meglátogatnám őket.
- Ez remek hír. Végre kimozdulhatnál Forksból és anyáddal is találkozhatnál.
- De nem lennél egyedül?
- De egyedül lennék, de az életem nagy részét egyedül töltöttem. És boldog is lennék, hogy te boldog lehetsz anyáddal.
- Szóval nem bánnád, ha pár napra elmennék?
- Ugyan már. Örülnék neki.
- Jó, akkor a következő hétvégétől kezdve úgyis szünet lesz. Majd elmegyek akkor 3-4 napra. Ez így neked megfelel?
- Persze kölyök. Menj csak. Jót fog tenni neked egy kis napfény a szürke napok után. – ezt most csak én éreztem ironikusnak?
- Szia Bells. –ölelt meg szorosan Jacob.
- Hello. Billy.
- Szia Bella. Mi járatban vagytok erre?
- Csak visszajöttünk a furgonomért, már kezdtem hiányolni és persze apa is meg akarta látogatni Billy bácsit.
- Helyes. Hogy vagy mostanság Charlie? – kezdték meg a beszélgetést.
- Ma már jobban érzed magad? Nem akartalak megbántani. Sajnálom a tegnapit.
- Semmi gond. Már elfelejtettem. – sajnos ez nem mindenre igaz.
- Mondd nincs kedved valamelyik nap sziklát ugrani, persze Charlienak nem mondjuk el. Jó móka, szerintem tetszene neked, de ha nincs hozzá kedved én azt is megértem.
- Nem. Ez klasszul hangzik. Mikor megyünk? – hirtelen ötlettől vezérelve nagyon jól hangzott, hogy valami őrültet, valami veszélyeset csináljak. Mint egy belső késztetés.
- Várjunk még, amíg melegszik az idő. Még túl hideg hozzá a víz.
- Te ugrottál már?
- Persze. Többször is Embryvel és Jareddel, még régen. – szomorodott el egy kicsit, mikor Jaredet említette.
- És mikor lesz már elég meleg a víz ahhoz, hogy ugorjunk?
- Szerintem a szünetben már egész jó lesz hozzá az idő.
- A szünetben nem leszek itthon. Vagyis nem az egész szünetben, pár napot Jacksonvillben fogok tölteni. Meglátogatom anyámat. De utána, ha hazajövök, akkor elmehetünk.
- Szuper. – lekendezett Jacob. – Bella – kezdte óvatosan – már tegnap megbeszéltük tudom, de majd ha túl tetted magad rajta, akkor elmehetnénk valahova. Szóval csak azt akartam, hogy tudd, hogy fontos vagy nekem. Többet jelentesz számomra, mint egy barát.
- Jake én…
- Tudom már mondtad, csak azt akartam, hogy te is tudd.
- Jake én úgy szeretlek, mint a testvéremet. – szükségem volt rá, de másképp, mint neki rám. Nekem egyetlen „lelki társam” volt és ő elment.
- De ez megváltozhatna.
- Még fiatal vagy.
- Miért te hány éves vagy? 40?
- Ha én 40, akkor te még csak 18 vagy. – vicceltem, de Jacob komolyabban vette.
- Miért az a Cullen srác hány éves volt? – ismét egy érzékeny terület. Éreztem, ahogy a lábam kicsúszik alólam, de Jake még időben elkapott. – Sajnálom, már megint túl nagy volt a szám, igaz?
- Jake, kérlek ne beszélj róluk. Még nem vagyok túl ezen.
- Ígérem, hogy nem beszélek róluk, addig, amíg túl nem teszed magad rajtuk, ha cserébe megígéred, hogy amint készen állsz rá, eljössz velem valahova.
- Ígérem. – apa pont akkor végzett így hazaindultunk. Ő a rendőr cirkálójával, én a régi furgonommal.
1 héttel később
- Szia apu, hiányozni fogsz. Pár nap és itthon vagyok.
- Szia Bells. Üdvözlöm anyádat és Philt. Meg van a jegyed?
Meg persze. Szia. – integettem neki. A gép elindult és már úton is volt Jacksonvill felé. Egész úton azon gondolkoztam, hogy hogyan hálálhatnám meg anyának, amiért náluk leszek. Tudtam, hogy nem vár el semmit sem, de mégis azt éreztem, hogy adnom kell valamit. Az alkalmat már ki is találtam: anyák napja. Igaz, hogy még 3 hónap volt addig, de valószínűleg úgysem fogunk újból találkozni. Már csak azt kellett kitalálnom mit is adjak neki. És ekkor eszembe jutott. Még jó hogy magammal hoztam a fényképezőgépemet. Vannak rajta képek Jessicáékról. Majd veszek még hozzá egy albumot és kész is a tökéletes ajándék. Az út hátralévő részében elég fáradtnak éreztem magamat ahhoz, hogy elaludjak. A leszállás előtt ébredtem pár perccel. Anya már a váróteremben várt rám, csak úgy sugárzott az örömtől. Úgy nézett ki hosszú és kérdésekkel teli napok várnak még rám.
