Minden megváltozik: 5. fejezet/1

       Már egy hete, hogy Jacob egyetlen üzenetemre sem válaszolt. Billyvel is csak egyszer beszéltem telefonon, aki váltig állította, hogy a fia még mindig nagyon beteg, és nyomatékosan megkért, hogy ne látogassam meg, persze csak a saját érdekemben. Charlie is csak egyszer volt náluk, de szinte rögtön, alig pár perc után kijjebb tessékelték.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy a mély fájdalmi tengeremben az egyetlen mentőövem is cserbenhagyott. Ez alatt az idő alatt volt lehetőségem átgondolni az egészet, hogy a két férfi milyen feszült és távolságtartó volt velem, azon a bizonyos napon. Az biztos, hogy Jacobot jobban védték, mint a helyi polgármestert, de az is előfordulhat, hogy csak képzelődök, – amin nem lepődnék meg - és csak nem akarják, hogy más is elkapja ezt a betegséget.

Valamiért mégse ezt gondoltam, legalább megengedhették volna, hogy lássam, és beköszönjek neki egy percre. Persze ekkor a féltés és a lelkiismeret furdalás is fellángolt bennem, hisz mi van akkor, ha a „fürdőzésünk” miatt betegedett meg. Elhatároztam magam, hogy még 1 hét békét adok nekik – magamnak 1 hét szenvedést –, hogy meggyógyulhasson, de ha azután is beteg lesz, meglátogatom, lesz, ami lesz. Akár szúrós szemmel néznek rám, akár nem. Akár megbetegszem, akár nem. Bár annak lenne egy előnyös oldala is, akkor veszély nélkül láthatnám, hisz már úgysem kaphatnék el semmit.

Miután a gondolataim sora ezen a téren lezárult, egy újabb ajtó nyílt ki, újabb fájdalmakkal teli gondolatokkal. Alice. Milyen rég nem „beszéltem” már vele. De miért is tettem volna, ha a személyi fájdalomcsillapítóm mindig kéznél volt, hogy elterelje a gondolataimat a bűnös dolgokról. Bűnösnek gondoltam magam, amiért olyan valaki után áhítozom, aki nem szeret, nem lehet az enyém. Mintha ezzel a tudattal használnám fel Jacobot. De nem tudok ellene tenni. Szükségem van rá, szükségem lesz rá az életem hátra lévő részében, ha élni akarok. Vajon akarok még élni? Talán. Talán Miatta. Talán Charlie miatt. Talán pedig Jake miatt. Egyikben sem lehettem teljesen biztos. Hinni akartam, hogy az utolsó az igaz, de egy hang azt ismételgette, hogy ez hazugság. A szívem csak is azért az egy valakiért dobog, akiért képes lettem volna ezt feladni is. Még most is megtenném.

Csak abban reménykedhettem, hogy eljön egyszer a nap, amikor más iránt érezhetek egy apró, hasonló érzést, de ennél többre tudtam, hogy sosem lennék képes. 

Erről eszembe jutott mit mondott Charlie pár nappal ezelőtt. „Tudod Bells, már sok idő telt el, nem „gyászolhatsz” örökké. Elhiszem, hogy szeretted, de ezek a kamasz szerelmek sosem tartanak sokáig – abban a pillanatban képesnek éreztem magam arra, hogy felvilágosítsam, ez egyáltalán nem kamasz szerelem. Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy Edward még a legtöbb jóindulattal sem nevezhető annak. – Lehet, hogy szükséged lenne valaki olyanra, akivel sok mindent megbeszélhetsz. Mondjuk Jakere, vele jól kijössz, nem?” – persze válaszoltam meg magamban a kérdést. De nem annyira, mint azt te szeretnéd.

Alice. Talán ő az, akire akkor szükségem lett volna. Vele mindent megbeszélhettem volna, és adhatott volna tanácsot is. – Drága Alice-em. Annyira hiányzol. Te, Ő, az egész család, még a mindig ellenséges Rosalie is. Még őt is olyan szívesen látnám, ha az azt jelentené, hogy éltek és egyszer visszajöttök hozzám. Már megint álmodozom – szidtam meg magam. És ekkor megvilágosodtam. Ha Alice-nek egy kicsit is fontos voltam, akkor biztos, hogy hiányzom neki. És ha hiányzom, akkor figyeli a jövőmet. Tehát már csak el kell határoznom valamit, és talán… Semmi sem történne. Látnák, hogy élek. Nélkülük, ami nem teljesen nevezhető életnek, inkább csak a napok múlásának. Attól hogy én nem veszek róla tudomást, még mindig megy tovább az élet, én meg csak kénytelen vagyok sodródni vele. Be kellett volna látnom, hogy elmentek, hogy soha nem jönnek vissza, és én itt maradtam egyedül. De annyira fájt, hogy ha ezt elfogadom, akkor végleg elfelejtem őket.

Itt bukott meg nálam még egy általánosság. Az idő beforrasztja a sebeket. Vagy kettő. Az idő múlásával minden könnyebb lesz, a fájó emlékek elhalványulnak. Vagy ez a kettő egy és ugyan az? Akkor most kettő. Az emberek felejtenek, a vámpírok soha. Talán itt csak az első rész hibádzik, és csak az én esetemben. De, ha a második igaz, akkor Alice miért felejtett el. Vele miért nem beszélhetek?

„Cserébe megígérek valamit – mondta – Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni fogsz engem. Nem jövök vissza. Nem foglak megint keresztülvinni egy olyan dolgon, mint ami ez volt. Tovább kell élned az életed, anélkül hogy beleavatkoznék. Olyan lesz, mintha soha nem léteztem volna” – a kép itt megszakadt az elmémben. Szóval ezért nem. Az egy dolog, hogy Ő elhagyott, mert nem vagyok elég jó neki. De még Alice-t és a többieket is rávette, hogy ne tartsák velem a kapcsolatot. Most először éreztem dühöt Edward iránt, amióta elment. Dühös voltam rá, amiért ezt tette velem.

A belsőm elkezdett sajogni a sok emlék hatására és úgy éreztem, le kell, hogy üljek, mert a lábaim túl ingataggá váltak, hogy megtartsák a súlyomat. A levegő nehezen áramolt be a tüdőmbe, miközben halk sípoló hangot adtam ki. A kezeim remegtek. Nem tudnám megmondani, hogy a dühtől, a fájdalom vagy a tehetetlenségtől, vagy egyszerre az összestől. Mint egy roham. Csak hogy ennek a kiváltója nem valami külső tényező, vagy érzelem, hanem egyetlen személy. Edward Cullen. Így hívják ezt a betegséget, ami először elvarázsol, majd megbánt, és végül egy sor egészen szokatlan másik tünetet okoz. És a végső stádium, mikor az ember magára marad tehetetlenül és a saját dühében hal szörnyet. Talán már az is jobb lenne.

Nem tudtam elhinni, hogy meghalnék egy ember – vagy inkább vámpír – miatt, aki elhagyott engem már egy elég hosszú ideje, bár az örökkévalósághoz képest, ez neki biztosan nem sok. Egykor ő is meghalt volna értem, legalábbis ezt mondta. A szívem összeszorult, és kezdett gyorsabb vágtába a gondolatra, hogy meghalhat. Pedig valószínűbb, hogy én fogok hamarabb meghalni, véglegesen és örökre, de a gondolat mégis rosszul esett.

Valamivel le kell, hogy foglaljam magam. Annyira ideges lettem, hogy nem tudtam Edwardon kívül másra gondolni. De vajon mivel tudnám elfoglalni magam? A sporthoz béna vagyok, főzni nem tudok, barátaim nincsenek, vagyis akik vannak, azokkal sem beszélek. Jake pedig… róla már napok óta semmit sem hallottam. Aggódtam érte – mire ennek a gondolatmenetnek a végére értem, isteni szikraként hasított belém a felismerés, hogy van egy bolondos, de szeretetre méltó anyám, akit kissé hanyagoltam az utóbbi időben. 

Végre tudtam mit kell csinálnom, fel kell, hogy hívjam. Már egy jó ideje nem esett szó a babáról, hogy hogy vannak, minden rendben van-e. Újabb bűntudat. Megígértem, hogy gyakran meglátogatom, és még gyakrabban felhívom. Vajon mennyi idős terhes is anya? Talán 6 hónapos? Vagy még több? Te jó ég, akkor már nem sokára megszületik, és én alig segítettem neki. Vajon mit csináltam ez elmúlt időben? – tettem fel magamnak a költői kérdést. Amikor a lelkiismeretem épp fegyverszünetet akart kötni háborgó lelkemmel, csörögni kezdett a mellettem lévő éjjeliszekrény. Jobban mondva a rajta lévő telefonom. Hívó fél elég kitartónak bizonyult ahhoz, hogy elgondolkozzak, talán fontos és fel kellene vennem. A kíváncsiságom és a „zaklatóm” kitartása győzött végül, és felvettem. Attól a hangtól, ami pedig a vonal túlsó végén megszólalt, egyszerűen még levegőt venni is elfelejtettem…

Minden megváltozik 4. fejezet

A part sziklái már messziről láthatóak voltak. A helyiek szerint majdnem olyan fehérek, mint a Dover-i sziklák. De szerintem az itteniek inkább voltak szürkék, mint fehérek, de a nap, ahogy megvilágította őket, most mégis, mintha ezer szikra elefántcsont színűek lettek volna.

Jacobtól rendes volt, hogy nem zavarta meg mélázásomat, s csendesen gondolkodhattam minden apró dolgon, ami eszembe jutott. Majdnem csodaszámba ment, hogy a gondolataim nem Edward körül forogtak, nem ő volt az egyedüli, aki a fejemben járt.

Szerencse, hogy még otthon felvettem a fürdőruhámat, mert nem biztos, hogy lett volna egy hely az erdő közepén, ahol fölvehetem. Az út felét kocsival tettük meg, nagy örömömre, mert a maradék erőm is elment, mire felértünk a tetejére. Legalábbis nekem annak tűnt. De Jacob szerint csak a 3/4-ét tettük meg, még csak nem is legtetejéig mentünk. Mégis gyorsan kapkodva a levegőt heveredtem le a hűs földre, melytől az egész bőröm libabőrös lett. Jacobon az erőlködés egy csepp szikrája sem látszott meg.

-      Csak nem már most elfáradtál? - Ugratott Jacob.

-      Miért te nem?

Tettem fel egy olyan kérdést, amire teljesen felesleges volt válaszolnia. De mintha ő is elgondolkozott volna a kérdésemen, a szemöldöke összeszaladt és az arcán a gondterheltség halvány jele tűnt fel. Szinte látni lehetett, ahogy az agytekervényei a megfelelő válasz felkutatásával vannak elfoglalva. Az ujjait tördelte, ahogy kérdés minden apró részletén végigrágta magát, valami az ő számára is szokatlan lehetett.

-      Nem és ez furcsa. Máskor mindig elfáradtam… Talán megváltozott valami. - Vizsgálgatta karjait, amik meglepően izmosnak tűntek.

-      Csak nem elkezdtél edzeni, amíg nem voltam itthon? - Rúgtam bokán óvatosan. 

-      Au. Ez fájt. - Színészkedett egy kicsit. - Nem, hacsaknem a bevásárlás annak nem számít.

-      Vágott hozzá olyan komoly arcot, hogy nem bírtam visszafojtani a nevetést. Már egy évtizednek tűnt, amióta utoljára nevettem.

-      Hát, attól függ, hogy egy tubus ketchup vagy egy üveg majonéz volt. - De erre Jacob egy durcás kisgyerekké vált.

-      Nem is, lisztet és téglát pakoltam. – Bizonyította igazát, de ettől csak még jobban nevettem.

-      És a liszt a téglához kellett, vagy valami máshoz?

Már majdnem fuldokoltam a nevetéstől, amikor Jacob lehuppant mellém a földre és az arcvonásai semmi jót nem sejtetően elkomorultak.

-      Hiányoztál Bells. Annyira…

Nem értettem, hiszen alig pár napra mentem csak el. Az előzőleg majdnem felnőttnek tűnő ember helyett, egy védtelennek tűnő kisgyerek ült mellettem. Azzal, hogy ilyen közel ült hozzám, lehetőségem nyílt észrevenni kisfiús vonásainak maradékát, melyet a serdülőkor, szinte már maradék nélkül eltüntetett. Az álla kiugróbb, férfiasabb lett, a válla is mintha „megemberesedett” volna. A kisfiús báj a szemén tükröződött már csak vissza, a többit a serdülőkor „csúfított el”. A gondolataim eközben mind azon jártak, hogy miért esett rosszul Jacobnak a távollétem. Senki másnak nem hiányoztam ennyire az elmúlt napokban, még Charlienak sem. Igaz még tart a szünet, így nem találkozhattam mindenkivel. Persze tudtam, hogy Jacob többet érez irántam, de nem volt nyilvánvaló számomra, hogy ennyire kedvelne. Végül úgy döntöttem megkérdezem.

-      Pedig csak pár napot töltöttem Jacksonban. Csak nem lehetett olyan rossz. Vagy igen?

Jacob lesütötte a szemét és még véletlenül sem nézett rám. Kerülte a tekintetemet, és volt egy olyan sejtésem, hogy ebben a pillanatban sok egyéb helyen lett volna, csak nem itt.

-      Miért olyan nehéz ezt elképzelni? - A hangja vádló és sértett volt, de a szemkontaktust még mindig kerülte. – Bella már mondtam neked, hogy nagyon fontos vagy nekem. Nem tudom miért, de olyan mintha valami hozzád kötne, egy láthatatlan fonal. Ott akarok lenni, ahol te vagy, folyton veled akarok lenni. – Most nézett először a szemembe hosszú percek után. - Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de hinned kell nekem.

A szél erősen fújni kezdett, amitől egy apró remegéshullám szaladt végig rajtam. A nap, mely eddig kellemesen simogatta a hátamat, most egy felhő mögött rejtőzködött. Mintha az idő ellenünk kezdett volna el dolgozni.

-      Sajnálom, én csak nem gondoltam volna, hogy ennyire fontos vagyok neked.  Pirultam bele, de a szél miatt akár azt is hihette volna, hogy az csípte ki.

-      Pedig az vagy – fogta meg a kezemet – én nem is tudom, hogy…

Lassan elkezdett közelíteni felém, és erre megint az emlékek hada ragadott el. Az az este mikor Edward a szobámban volt, mikor először csókolt meg. Amilyen gyorsan csak tudtam elfordítottam a fejem, majd motyogtam valami olyasmit, hogy sajnálom.

-      Mond csak, nem úgy terveztük, hogy ma szikláról ugrunk? – tereltem el a figyelmet valami másra.

-      De igen. – egyezett bele kicsit csalódottan, de nem tett szemrehányást.

-      Mit kell, hogy csináljak?

-      Vetkőzz le és állj készen mindenre. – vigyorodott el, mire válaszként egy szemforgatást kapott tőlem. De örültem neki, hogy ezt mondta, tudtam, hogy nem sérült nagyon az önérzete a visszautasításomtól.

Gyorsan levettem minden ruhámat és imádkoztam, hogy ne fagyjak meg idő előtt. Dideregve karba font kézzel vártam, hogy Jacob is elkészüljön. És még a lányokra mondják, hogy sokat készülődnek. A szemeivel lassan végigmért, majd hang nélkül nyelt egyet elégedettsége jeléül.

-      Na indulhatunk vagy bámészkodsz még egy kicsit? – mintha halvány piros foltok jelentek volna meg az arcán, mint egy kisfiúnak, akit rajta kaptak valami helytelen dolgon. De ismét szótlan maradt és csak bólintott. Látszott, hogy zavarban van.

-      Szóval készen vagy? – most rajtam volt a szótlanság sora. – Remek. Látod azokat a sziklákat a vízben? Próbálj meg feléjük ugrani. Jól vagy Bella? Mintha szellemet láttál volna olyan sápadt vagy. Ha szeretnéd, ugorhatunk együtt, és talán úgy biztonságosabb lenne neked.

-      Te vagy a főnök. Akkor háromra mehetünk? – mosolyodtam el, hogy biztosítsam, arról, hogy semmi bajom sincs.

Gyengéden megfogta a kezem, s rám nézett, hogy készen állok-e. Reméltem, hogy elég lesz egy bólintás, mert annyira izgatott voltam, hogy féltem egy hang sem jönne ki a számból. A következő pillanatban már csak Jacob hangját hallottam, hogy most vegyek levegőt, majd a sós víz elnyelt engem. 

A kezdeti hideg helyét átvette a kellemes langyos érzés, majd forró. Az egész testem égett, mintha nem az alig pár fokos vízbe, hanem több ezer fokos lávába csöppentem volna bele. Jaket sehol sem láttam, egyedül voltam. „Ússz felfelé” – lehetetlennek tartottam, hogy a hang tulajdonosa itt legyen mellettem. „Kérlek, ne add fel. Szükségem van rád” – pedig pont azt tettem. Feladtam, hogy valaha is viszont láttam. A képzeletemben a hang olyan tisztán csengett, mintha a fülembe suttogták volna. Egy váratlan erő húzott a felszín felé, majd sötétség…

-      Bella hallasz? Elengedted a kezem. Miért nem jöttél fel a felszínre? – A víz, Edward…

-      Szüksége van rám. Azt mondta szüksége van rám. – Nem voltak tiszták a gondolataim. Még nem tudtam megálljt parancsolni a szóáradatnak.

-      Biztosan sokáig nem kaptál levegőt. Tudod mit? Hazaviszlek.

Másnap  

A Black ház előtt Billy és egy másik, Jacobtól idősebb fiú állt. Ismerősnek tűnt, de mégse emlékeztem rá, hogy találkoztam volna-e vele már korábban. Az idősebb Black szelíd mosolyt préselt ki arca izmaira, de az indián fiú csak távolságtartóan biccentett felém, majd teljes meglepetésemre kezet nyújtott és bemutatkozott.

-      Sam Uley. Biztosan nem emlékszel rám – mosolyodott el egy pillanatra, mintha a visszatérő emlékek mosolyogtatnák meg. De szinte ugyan olyan hirtelen el is komorult. – Én voltam az, aki kihozott az erdőből, amikor… eltévedtél.

Már emlékeztem. Charlie tényleg mondott valamit egy fiúról, akit Billy küldött, hogy megkeressen. Ő volt az, aki visszarángatott a cseppet sem kellemes valóságba. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy hálás legyek-e érte vagy inkább haragudnom kellene. De végülis nem önszántából hozott ki, ezért úgy döntöttem, hogy adok neki egy esélyt.

Megráztam a kezét és lágy hangon hozzátettem.

-      Igen, emlékszem arra az éjszakára.

Bár legszívesebben minden apró részletét elfelejtettem volna, mégse tettem. Az emlékeimmel együtt Edward képe is szertefoszlott volna.

Charlie nem volt a legboldogabb, mikor a lánya csuromvizesen hazament. Hála az égnek nem a teljes igazat tudta, csak egy másik változatát.

-      Jacobhoz jöttem. Itthon van? – senki nem válaszolt.

-      Igen, de nincsen jól, most nem mehetsz be hozzá. Megfázott, és nagyon lázas. Jobb lenne, te sem kapnád el. Talán mikor majd jobban lesz, akkor kellene visszajönnöd. Majd megmondom neki, hogy itt voltál és hogy hívjon fel, ha meggyógyult. – nem igazán tetszett ez a fajta megoldás, de veszekedni sem akartam Billyvel, ezért inkább jobbnak láttam ráhagyni és elmenni.

Minden megváltozik 3. fejezet

Itt az új fejezet. PONTOSAN!!! Jó olvasást hozzá!

» Édesem, mesélj valamit! Olyan csendes vagy. Minden rendben van? És Charlie? Jól kijöttök egymással? « Kérdezgetett anyám, hátha megtörheti az ellenállásom, de csak süket fülekre talált. Phil egy felkészítőn volt az idei szezonra, ezért csak anyám jött ki elém a repülőtérre. Valahogy olyan másképp nézett ki, mintha valami megváltozott volna. Nehéz volt megmondani mi. Olyan régen láttam már, minden apró változás újnak és hatalmasnak tűnt. Az ujjatlan blúzban jól lehetett látni egy új horzsolás nyomát anyám karján. Az ügyetlenséget egyértelműen tőle örököltem. Bele volt kódolva a DNS-be, megváltoztathatatlanul.

Az emlékek, amik a látogatásommal jártak, fájóbbak voltak, mint gondoltam. A repülőjegyek, amiket Edwardéktól kaptam. Aztán, amikor elment, mert már nem szeretett tovább… A könnyeim sós esőcseppekként gördültek le az arcomon, hogy nedvességet hagyjanak anyám vörös blúzán. A többhónapnyi sírás cseppet sem könnyített meg a lelkemen, de ez most mégis jobban esett. Talán anyám közelsége miatt is. Olyan rég nem láttam már. A távolság, mely egykor megoldhatónak, praktikusnak tűnt, hogy elköltözzek anyámtól, ezzel teret adva neki és Philnek; most sokkal nagyobbnak és lehetetlenebbnek tűnt, mint azt valaha is gondoltam volna. Az érzések erős hullámokban öntötték el a testemet, mint mikor a víz áttöri a gátat, és az áradat elönt mindent.

» Sírd csak ki magad kicsim. Az majd jót tesz. És utána elárulhatnád, mi nyomja az én kis drágám lelkét. Ok nélkül az ember sosem sír, pláne nem te. «

Igaza volt, az ok megvolt, csak éppen nem az, amit egy anya hallhat, vagy éppen hallani akar.

Hogy a drágalátos kislányát a barátja azért dobta, mert nem volt elég jó neki. És nem éppen azért, mert nem volt a legszebb, és nem mellesleg még ez is igaz. Azért mert csak egy szánalmas kis ember, aki pár évtized múlva úgyis meghal. Egy olyan ember, aki sosem érhet fel Edwardhoz.

Sokszor győzködtem magam, hogy tényleg megtörténhet. Hogy a királylány, akit nem őriz semmilyen sárkány, sem gonosz boszorkány és nem ő a legszebb és még nem is királylány, azért még érte is eljöhet egy „szép esős” napon a királyfi, és ha nem is lovon, de kocsin otthagynak mindent és boldogan élnek az idők végezetéig, ami talán a mi esetünkben örökké is tarthatott volna. De isten beleszólt a tervekbe, megváltoztatta a jövőről szóló terveket. Ráébresztette a királyfit, hogy ez úgy sem mehetne, hisz melyik mesében volt már olyan, hogy a királyfi beleszeret egy egyszerű lányba, egy egyszerű városkában és ezek után minden tökéletes lesz? Hát ez az. Egyikben sem.

» Én csak… Nekem csak hiányoztál. Nem is gondoltam bele, hogy mennyire, amíg nem láttalak. «

» Én… nekem is nagyon hiányoztál. Azt hittem, hogy már el is felejtetted anyádat. « Viccelődött, de a hangja mégis fájdalmas volt. Közel állt ő is a síráshoz. » Nézd, már én is sírok. « Szipogott. Együtt sírtunk egy pár percet, így összeölelkezve. Majd lassan elhúzódott. » Most hogy már mind a ketten kisírtuk magunkat, elmondhatnád, hogy mit csinálsz a hétköznapjaidban. Úgy érzem, már nem vagyok része az életednek. Pedig mint anyád igenis a kötelességem tudni rólad egyet, s mást. « Mosolyodott el. Kötelességnek ugyan nem kötelesség, de ha tényleg tudni szeretné… » Éss mond, van esetleg valaki…? «

Nos, volt A, aki épp elhagyott. És a kulcsszó a volt. És van B, aki pont azért van, mert A elment. Emellett B-re nem úgy tekintek, mint A-ra. De akire ő gondolt, olyan személy jelenleg egy nincs.

Edward volt az életem, vagyis még mindig az volt. Nélküle csak egy test voltam. A szívem már rég nem dobogott, és még csak olyan sem lettem, mint ők. Pedig egykor mindent megadtam volna érte. Sőt még most is mindent odaadtam volna azért, hogy Edward visszajöjjön, mert szeret engem.

» Anyu, én még nem állok készen erre. Nekem még szükségem van… egy kis időre. Tudod, még most sem hevertem ki teljesen… « Arról nem is beszélve, hogy még mindig vannak álmatlan éjszakáim, és újabban még be is diliztem és képzelődöm is. Hát ez már kissé túlmegy a „nem éppen hevertem ki” kategórián. Na és ha ez még nem lenne elég Jacob teljesen nyilvánvalóan a tudomásomra hozta, hogy nem vagyok közömbös számára.

» Jól van, jól van. Vettem. Csak kíváncsi voltam. « Emelte fel a kezét védekezésképpen. » Megértem, ha még szükséged van egy kis időre. « Értettem mit gondolt anya. Arra, hogy ez biztosan csak egy futó tini szerelem. Bárcsak az lett volna! » Oké. Akkor inkább beszéljünk valami vidámabbról. « Renée arca egy csapásra kivirult. Nem csak a szája, de még a szeme is mosolygott. » Találgass! « Nem értettem miről beszél. Mit kellene kitalálnom. Talán arról, hogy mi vidámról tudnánk most beszélgetni? Hát az eltartana egy ideig – gondoltam. » Nem bírom ki. Mit szolnál, hogyha többet látogatnál el Jacksonba? «

» Hát… szívesen. Csak… «

» Meg sem kérdezed, miért akarom, hogy gyakrabban látogass meg minket? Mondjuk úgy, hogy szükségünk lenne a segítségedre. Persze nem csak ezért, annak is nagyon örülünk, ha meglátogatsz minket. «

» Anyu most miről beszélsz? Szükséged van neked és Philnek a segítségemre? De miben? El akartok talán költözni? « Egy épkézláb ötlet sem jutott az eszembe. Az elköltözést pedig számításba sem akartam venni, egy esetleges még messzebb költözés miatt. Be kell, hogy valljam, hogy megijedtem, mikor anyám szóbahozta ezt a témát. » Vagy talán beteg vagy? Ugye semmi komoly? « Bár ezt az ötletet szinte azonnal elvetettem, hisz nem hogy betegen, hanem épp ellenkezőleg, makkegészségesen nézett ki. Az arca, amely máskor több árnyalattal sötétebb az enyémnél most mégis világosabb. És az ügyetlenségét leszámítva, – ami örökölhető - semmi baja sem volt. Legalábbis ránézésre.

» Terhes vagyok. « Mondta el végre. Az aggodalom, mely Renée kijelentésének pillanatáig az arcomra fagyott, és felolvaszthatatlannak látszott, most mégis eltűnt, hogy egy új, más érzés vegye át a helyét. Meglepettség, határozattan meglepett voltam, de boldog is. És hiába próbálnám tagadni, egy kis aggodalom mégis ott volt. Anyám még viszonylag fiatal volt, nem rég múlt 36 éves. Rengeteg nő vállalt 35, vagy akár 40 felett is gyereket. De azért mégis kissé aggódtam. Nem azért mert esetleg anyám nem tudna vigyázni egy gyerekre, hanem… A pontos okot én sem tudtam megmondani. De az a valami mégis beköltözött a szívembe.

» Hát nem is örülsz neki? « Anyám arcán csalódottság tükröződött.

» De. Hát persze, hogy örülök. Csak meglepett, nem számítottam rá. Ez minden. És Phil tudja már? Tudjátok már, hogy kislány vagy kisfiú? « Kérdezgettem. Ezzel is oldva a feszültséget.

» Igen, már tudja. És ő is legalább annyira izgatott, mint én. « Fecsegett anyám. » Egyébként még nem tudjuk, de szerintem kislány lesz. Anyai megérzés. « Vonta meg a vállát, mintha csak egy apróságról beszélgetnénk, csak úgy kedvtelésből.

A vakációm maradék napját azzal töltöttük, hogy anyával folyton rózsaszín ruhákat vásároltunk. Igen, igaza volt. Kiderült, hogy tényleg kislány lesz. A vásárlási roham engem is magával ragadott. Sorra vettük az újabbnál-újabb kiscipőt, bodyt, rugdalódzót, sapkácskát (ha esetleg meglátogatnának), pelenkát és az elmaradhatatlan gyerekszobai kellékeket. Plüssállat, bölcső, pelenkázó, játékok, etetőszék, hinta, babakocsi. És még egy csomó dolgot, amit a kisgyerek az első pár hónapban, biztosan nem fog hiányolni. Még a szoba festésében is segítettem. Barackvirág, anya szerint ez a szín nagyon megnyugtató egy kisbaba számára, és emellett nagyon szép is. A frissen festett vadonatúj gyerekszobába alig fértek el bútorok, de anya mégis valahogy mindent bevarázsolt és a helyére rakott. A maga varázsával tényleg gyönyörű lett a szoba. Nem olyan elcsépelt hercegnős, de mégis lányos, pont annyira, amennyire kell. Phil el volt ragadtatva, hogy mindent, csak mi ketten intéztünk el. Rákötötte anya lelkére, hogy ezentúl csak és kizárólag minden szabad percét pihenéssel töltheti el. Az ott eltöltött napjaim, a készülődés teljesen elfelejtette velem Edward hiányát. A kezdeti rosszkedv mintha csak a múlt egy apró, lényegtelen darabkája lenne.

Búcsúzásképpen megígértettem anyával, hogy minden héten ír és képeket küld a pocijáról vagy a benne növő csöppségről. Már ezalatt a pár nap alatt is úgy a szívemhez nőtt. Pedig még nem is láttam, leszámítva az ultrahangos képet. Anyáék még a nevét sem tudják, de megígérték, hogy mielőtt eldöntenék, még engem is megkérdeznek. A hazaúton elég álmosnak éreztem magam ahhoz, hogy elaludjak.

Charlie csendes volt végig a kocsiban. Most sem vártam tőle, hogy majd nagyon beszédes kedvében lesz, de gondoltam a hírt jobb, ha megtudja tőlem, mint 6 hónappal később anyámtól egy csecsemővel a kezében. Amikor kiszálltunk a kocsiból egy nagy levegővétel után sikerült megszólalnom.

» Azt hiszem, ezentúl több időt fogok Jacksonvillben tölteni. « Vágtam bele egy ártatlan kezdőmondatba, hogy rávezessem.

» Persze, ha többet akarod látni anyádat, én megértem. « Ez nem a várt reakció volt. Semmi kérdés, hogy miért, vagy milyen gyakran és mennyi időre. Egyszerű beletörődés.

» Sőt, lehet, hogy egy időre oda is költöznék. « Ez megtette a hatását, egy ijedt arckifejezés és a következő kérdés biztosított róla.

» És mennyi időre? Tudod, hogy a sulit nem hanyagolhatod el! Várjunk, eddig hallani sem akartál róla, hogy elköltözz. Mi változott meg az elmúlt 1 hónapban? «

» Egy kisbaba. Emiatt akarok elköltözni egy időre, de nem örökké, Ne aggódj! « Charlie szemei kikerekedtek, a pupillái kitágultak, s az arca először falfehér, majd piros színben játszott.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire megviseli az új baba gondolata. Persze, gondoltam, hogy új és szokatlan lesz. És persze annak sem fog túlzottan örülni, ha sok időt fogok tőle távol maradni. Nem ismerné be soha, de tudom, hogy megviselné, ha elköltöznék. Újra egyedül maradna. Azt sem viselte jól, mikor „eltévedtem” az erdőben.

» De, hát hogy történhetett? Én nem is tudtam, hogy… És kitől van? És miért nem mondtad hamarabb? «

» Én sem tudtam róla. Csak most derült ki, mikor anyánál voltam. « Próbáltam hárítani a kérdéseit. Engem annyira nem érdekeltek ezek, hogy megkérdezzem anyától. És túl boldog is voltam.

» Kicsim, én azt hittem, hogy te még… «

» Még mi vagyok? Nem értelek apu. Mire akarsz kilyukadni? «

» Szóval én azt hittem… hogy te még… hogy is mondjam? Hogy te még mindig szűz vagy. «

» De hát én még mindig szűz vagyok apa. « Vörösödtem bele, Charlieval nem állt szándékomban ilyenekről beszélni. És akkor megvilágosodtam, már értettem miért kérdezte. » Nem nekem lesz gyerekem, hanem anyának és Philnek. « Apának, mintha egy kő gördült volna le a szívéről. Most már számára is világossá vált.

» Óh. És kisfiú vagy kislány? «

» Kislány. Még a nevét nem tudják. És úgy hat hónap múlva te is láthatod. «

» 6 hónap? Olyan kevés idő? És mikor mész legközelebb Jacksonba? «

» Még nem tudom. De még ráérünk erről beszélni. Most viszont aludni szeretnék, és holnap átmennék Jacobhoz. Persze csak ha nem baj? «

» Menj csak nyugodtan. Jó éjt kicsim! «

» Jó éjt! «

La Push

Az út oda lassan telt, és nem csak számomra. A La Push felé vezető úton dugó volt, ami elég szokatlannak számított errefelé. A rendőrök az út közepén álltak és a forgalmat lezárták mindkét irányból. Előttem Mrs. Polett, a szomszéd hölgy ült egy fehér ’70-es Buickban.  

Először azt hittem egy baleset történt, de mivel nem volt mentő, ezért ezt kizártam. Aztán egy kidőlt fára gondoltam. Annyi elkorhadt, öreg fa van a környéken, hogy nem lennék meglepve, ha most is ez történt volna. De tévednem kellett.

A rendőrök mellett vadászok, vadőrök és aktivisták álltak. Nem egy megsérült embert akartak megmenteni.

Egy állatot kerestek.

Charlie is ott volt köztük a kezében egy vadászpuskával. Ezt a puskát életemben csak kétszer láttam. Egyszer, mikor Harry Clearwaterrel ment vadászni, és másodszor, mikor még kicsi voltam és egy nyarat nála töltöttem. Megijedtem egy veszett mosómedvétől, és Charlie le kellett, hogy lője.

Odasiettem apához, hogy megkérdezzem, mit is keresnek pontosan, de első nekifutásra nem ment könnyen. Végül a rendőrtiszt apám parancsára átengedett.

» Mi történt? Medvék? Őzek? «

» Nos, nem tudjuk biztosan. Medve nagyságú volt, legalábbis ezt állítják. De erre az évszakra nem jellemzőek a medvék. Azért a biztonság kedvéért körülnézünk, de valószínűleg nem nagyon veszélyesek. Biztosan már tovább is mentek. De azért jobb biztosra menni. «

» Szerinted mikor végeztek? Szeretnék már La Pushban lenni. «

» Igyekszünk, de beletelhet még 2 órába is. « Muszáj volt beletörődnöm, és másfél órát a kocsiban ücsörögnöm, míg végre ismét megindult a forgalom. Ezután már csak pár perc volt és a Black ház előtt parkoltam.

» Szia! Mi járatban itt felénk? «

» Na, indulhatunk ugrani? « Jacob arcán kaján mosoly jelent meg majd…

»Azt hittem már sosem kérdezed meg! Hozom a fürdőnadrágom! « Megölelt és pár perccel később már a kocsimban ültünk és autóztunk a sziklák felé.

Minden megváltozik 2. fejezet

Először is szeretnék mindenkinek: minden anyának, nagymamának, dédnagymamának és üknagymamának nagyon boldog ANYÁK NAPJÁT kívánni.

Másodszor ezt a fejezetet anyunak ajánlanám. Kérem, hogy továbbra is tartson ki, (mert már sokat mondta, hogy nem kéne annyit a gép előtt ülnöm és esetleg jó lenne, ha mást is csinálnék.) Nos, van benne valami, de hát hogy írhatnám meg a következő fejezeteket, ha nem vagyok a gép előtt és ezzel a szabad időm nagy részét nem töltöm ott? Sajnos áldozatokat kell hozni, neki azt, hogy tolerálnia kell a gép előtt gubbasztásomat. Nekem, hogy a szabad időmben itt vagyok, bár nekem nem nagy áldozat, hisz élvezem az írást.

Harmadszor pedig jó olvasást kívánok minden kedves olvasómnak!! Remélem tetszeni fog a fejezet, amit most írtam.

Negyedszer és utoljára (nem kell aggódni, ezen kívül nincsen több közölni valóm, így elkezdhetitek olvasni az új fejezetet) nem tudom megmondani, hogy mikor lesz legközelebb friss. Sajna rengeteg a tanulni valóm és ezért nem tudom mikor fogok oda kerülni, hogy új fejezetet rakjak fel, de ígérem rajta leszek az ügyön.

Most már tényleg jó olvasást!!

„Tetszik?” – kérdezte a számomra legtökéletesebb hang a világon.

„Ez a leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam, persze rajtad kívül. – pirultam bele a beismerésbe.”

„Bella, Bella te buta bárány. Hogy láthatsz engem olyan tökéletesnek? – fedett meg kedvesen. – Pedig nem vagyok más, csak egy lelketlen szörny az emberek számára csodálatos köntösben. És te ennek a szörnyetegnek majdnem az áldozata lettél.”

„Ne mondj ilyeneket, hisz nálad csodálatosabb ember nincs. És egyébként is az csak egy baleset volt. Nem történt semmi, megvédtél.”

„Nem érted Bella? Épp ez a baj, hogy én nem ember vagyok. Nem vagyok elég jó hozzád. Mi történne akkor, ha saját magamtól nem tudnálak megvédeni.”

„Ez nem igaz. Te tökéletes vagy, te vagy az egyetlen, aki...  Csak azt tudom, hogy te vagy a legfontosabb a számomra és hogy úgy szeretlek, ahogy vagy. Tudom, hogy erős vagy és ellent tudsz állni a véremnek. Csak kérlek, ne hagyj magamra. Kérlek, megígérted, hogy velem maradsz.”

„Most nem kívánom a véred, de mi lesz, ha fogom és történik valami? Én azt nem tudnám elviselni… Bella, jobb lenne neked nélkülem. Boldogon, veszélytelenül élhetnél. Normális emberekkel, nem olyanokkal, mint amilyenek mi vagyunk.”

„Ti vagytok számomra a legfontosabbak, ti vagytok a családom. Nem veheted el tőlem őket, szükségem van rájuk, szükségem van rád.”

„Szeretlek Bella.”

„Ne menj el! Nem hagyhatsz itt! – egyszer csak eltűnt. Elment, magamra hagyott. A kedvenc helye, amely máskor olyan nyugodt virágos rét, most üres és kopár. Még a napot is sűrű felhők takarták. Egyszer csak elkezdett esni, mintha a világ is velem együtt sírna.”

Izzadtan ébredtem fel, a hajam az arcomra tapadt. A lepedő csomósan volt alattam, a takaróm a földön hevert. Alig múlhatott el 8 óra. Charlie biztosan már az őrsön van.

Elmentem zuhanyozni, hogy egy kicsit felfrissüljek és lenyugodjak. Még túl élénken élt bennem az aznapi álmom. Az éjjel nem sikítoztam, nyugodtabb voltam, mint máskor, de ez az álom mégis jobban megviselt. Majd egy órás forró zuhany és egy hajmosás teljesen ellazított. Felvettem egy farmert, egy kényelmes V kivágású pólót és még legalább 2 pulcsit. Ugyan már február volt, de itt Forksban - Phoenixhez képes – még nagyon hideg volt. Gyorsan leszaladtam a konyhába, hogy egyek valamit reggelire. Egy kis cetlit találtam a hűtőre ragasztva.

Szia Kicsim,

Ma kora reggel telefonáltak az őrsről,

ezért korán bemegyek és valószínűleg későn

fogok hazajönni, úgyhogy ne várj meg a vacsival.

Ma mész Jacobhoz, igaz? Üdvözlöm Billyt és mondd

meg, hogy nemsokára meglátogatom a vén csontot.

Jó szórakozást mára!

                                                                                                          Apu

Teljesen ledöbbentem álltam a konyhapult előtt. Charlie nem szokott üzeneteket írni. És ’Jó szórakozást mára’? Lehet, hogy szégyellte magát, amiért tegnap elfelejtette, hogy Jessel vásárolni megyek. Nem tudtam megfejteni, de talán nem is akartam. Gyorsan megreggeliztem és el is mosogattam. 10-kor már a Black ház előtt parkoltam.

-      Szia Bella. Apád ma nem kísért el? – üdvözölt elsőnek Billy.

-      Nem, de azt mondta, hogy üdvözli, és legközelebb majd eljön, amint lesz egy kis ideje.

-      Bella - ölelt meg szorosan Jake.

-      Jake, hogy vagy? – szabályszerűen repesett az örömtől, hogy újra látott.

-      Kösz jól. Nem gondoltam volna, hogy eljössz. - lehajtotta a fejét és elszégyellte magát, amiért ezt mondta.

-      Miért ne jöttem volna? Hisz tegnap megígértem.

-      Tudom. Én...csak...Mindegy, hagyjuk. Mit szeretnél ma csinálni?

-      Mit szolnál, ha először lemennénk a partra sétálni és utána csinálhatunk valami mást, amit te szeretnél. Így jó vagy...

-      Nem, mármint persze, csináljuk azt, amit te szeretnél. – azzal elindultunk a part felé, s közben megannyi emlék tört rám. Még régről, még abból az időből, mikor még Ők is itt voltak. Mikor még nem tudtam, hogy kik is Ők valójában és véletlenül egy buta mesének tartott legendából tudtam meg, pont itt, La Pushban. Aztán egy olyan időszak jött, amikor még fogadni mertem volna, hogy szeret, de hogy is gondolhattam ilyet, mikor csak egy buta ember vagyok, aki még csak nem is szép. – Jól vagy? Csak mert annyira..szomorúnak tűntél, mint aki nem is ebben a világban jár.

-      Persze, jól, csak gondolkoztam. – ha tudná, mennyire igaza van. – Mikor szereztél jogsit?

-      Az idén. Elsőre átmentem. A vizsgáztató, azt mondta, hogy tökéletes érzékeim és reflexeim vannak. Apa persze egyáltalán nem lepődött meg. Ő kezdettől fogfa azt mondta ’Meg lásd, úgy fog menni, mint kutyának a farok csóválás’. Hát, mit mondjak, elég érdekes mondásai vannak az öregnek. Mondd, nincs kedved esetleg valamelyik nap eljönni velem egy filmet megnézni? Azt mondják, egész jó filmek vannak. Vagy ha nincs kedved filmet nézni, akkor elmehetnénk bowlingozni. – s ekkor hirtelen megbotlottam a saját lábamban. Jake hiába nyúlt utánam, hogy elkapjon, már késő volt. A földön feküdtem és szörnyen fájt a bokám, kificamodott.

-      Áu! Ez nem túl jó jel.

-      Jól vagy? Mi történt? Hogy estél el? Megbotlottál valamiben? Megpróbáltalak elkapni, de nem sikerült.

-      A saját lábamban estem el. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. Miért lettem ilyen két ballábasnak teremtve. Tiszta katasztrófa vagyok, sőt egy egész természeti csapás.

-      Jobb, ha most beviszlek a házba. – nyúlt értem, hogy felemeljen.

-      Arról szó sem lehet. Nem vagyok én béna, - csak átvitt értelemben – csak a bokám bicsaklott ki. Tudok menni a saját lábamon. És egyébként is, nem vagyok pille súlyú. Még a végén miattam lennél beteg. Mondjuk kapnál egy lumbágót vagy valami hasonló betegséget.

-      Bella nincs semmiféle ellen vetés. És te csak ne félts engem. Erősebb vagyok, mint amilyennek te gondolnál. – azzal a mozdulattal ölbe vett és elindult visszafelé a Black házhoz.

-      Jacob Black azonnal tegyél le! – de semmit sem értem el a határozottságommal. Mintha átment volna a fülén, meg se hallotta.

Meglepődve vettem észre, hogy ettől a „kis akciótól” egyetlen arcizma sem rándult meg, mintha egy kevés erőfeszítésébe sem telne. Jake lassítani kezdett, pedig még nem voltunk a ház közelében sem. Hangok jöttek az erdő felől. Emberi hangok voltak, de számomra teljesen ismeretlenek, nem úgy mit Jacobnak.

Három fiú lépett elő a fák közül. Magasak voltak és nagyon izmosak. A bőrük színe megegyezett Jacobéval, ezért biztosra vettem, hogy ők is a rezervátumban élnek. Ami igazán meglepett, hogy egy szál pólóban és egy nadrágban mászkálnak idekint, amikor még a hó is csak alig olvadt el. Az első pár perc – legalábbis nekem ennyinek tűnt – csöndben telt el, egy néma párbeszéddel Jake és az egyik fiú között, aki idősebbnek és felsőbbrendűnek tűnt, mint a másik kettő. Nem tudtam ugyan, hogy ki az, de mégis ismerősnek tűnt valahonnan.

-      Mi történt vele? – mutatott az irányomba.

-      Csak megbotlott és kificamodott a bokája. Hazaviszem, hogy tudjon pihenni.

-      Rendben menjetek.

-      Jake várj! – kiáltott utánunk a másik fiú. – Kérlek meg kell értened. Majd, ha te is közénk tartozol, majd minden világos lesz.

-      Én sosem fogok közétek tartozni Jared. – mondta Jacob teljesen nyugodt hangon. – Viszlát Sam, Jared, Paul. – mikor már elég messzire voltunk, hogy ők ne hallják megkérdeztem.

-      Te ismered őket? Várj, azt mondtad Sam? Mármint Sam Uley? – bólintott. Az emlékek, melyek előtörőben voltak nem túl sok jóval kecsegtettek.

-      Sam a banda vezetője. Olyan, mint valami falkavezér vagy hasonló. Nem igazán kedvelem őket. Jareddel régen nagyon jó barátok voltunk, mielőtt még csatlakozott volna Sam bandájához. Azóta megváltozott.

-      De miért nem kedveled őket?

-      Nem is tudom, olyan különcök és mintha minden felett állnának. Mármint nem csináltak semmi rosszat, inkább védik a falut. De az egójuk az nagy, hallottad te is, amikor azt mondták, hogy ’mikor majd közéjük tartozom’. Na arra aztán várhatnak. – Látszott Jacobon, hogy valóban nem kedveli őket, ezért inkább nem kérdeztem tovább. Bementünk a házba és Jake lefektetett a kanapéra. - Le tudod venni a cipődet egyedül vagy segítsek? – ült ki az arcára egy letörölhetetlennek tűnő vigyor.

-      Azt hiszem egyedül is menni fog. – neki estem a cipőm viszonylag fájdalom mentes leszedéséhez a lábamról. Jacob addig elment a konyhába vizes ruháért a borogatáshoz. Pont mire sikerült kihámoznom a lábamat a cipőből és a zoknimból Jacob is visszaért.

-      Feküdj le és pihentesd a lábad! – ellenkezés nélkül tettem, amit mondott. – egy kis pihenés és utána jobban is leszel. Fogadjunk, hogy vagyok olyan jó orvos, mint Dr. Cullen. – eltorzult az arcom a név említésére. Ez a kijelentés nagyobb fájdalmat okozott, mint a bokám. És nem csak lelkileg, hanem fizikailag is. A hiányuk már nem csak lelki, hanem valós fizikai fájdalmat is okozott. – Ne haragudj. Nem kellett volna szóbahoznom. Pihenj és utána hazaviszlek…

Bella, ébredj. Már lassan este lesz. Bár ha szeretnél itt is aludhatsz.

-      Hány óra van?

-      Már majdnem 6. Kezd sötétedni.

-      6 óra? Haza kell mennem. Vacsorát kell főznöm Charlienak.

-      Jó akkor hazaviszlek. – szomorodott el Jacob. Segített beszállni a kocsiba, de legalább már a saját lábamon mentem. Már nem fájt annyira, csak egy kicsit sántítottam. Nem az én kocsimmal mentünk, hogy majd Jake haza tudjon menni. Az út hazafelé nagyon csendes volt, valószínűleg túl fáradt voltam, hogy beszélgessek bárkivel is. – Segítek bemenni és itt maradok addig, amíg haza nem jön Charlie. Ha bármire szükséged lenne. – segített kiszállni a kocsiból.

-      Köszönöm, hogy haza hoztál, de semmi szükség arra, hogy itt maradj. Most már elboldogulok. És nem is fáj már annyira a lábam. Megleszek, menj csak haza.

-      De...

-      Kérlek, Jake. Most egyedül akarok maradni.

-      Rendben, de Bella. Még mindig nem válaszoltál, hogy… eljönnél-e velem… moziba. – kérdezte meg egy kissé félénken. Az arca egy kissé pirososabb árnyalatot vett fel.       

-      Jacob én… Nekem ez még nem megy. Még nem vagyok rá kész. Még ez túl…

-      Amiatt a Cullen miatt van igaz? Bella, ő már elment. Nem várhatsz rá örökké. Nem fog egyszer csak bevágtatni egy fehér lovon, hogy rájött nem tud nélküled élni. – a szavai tőrként szúrták át a mellkasomat. Tudtam, hogy nem fog visszajönni, de hallani egészen más volt. Valami hideg folyt végig az arcomon, mégis égette a bőrömet. Nem is vettem észre, hogy sírok. Jake óvatosan magához ölelt. – Sss. Nyugodj meg. Úgy sajnálom, megbántottalak csak azért, mert nem tudtam a számat befogni. Nem akartam fájdalmat okozni, mindössze rá akartalak döbbenteni, hogy… Már megint nem fogom be a számat. Sírd ki magad, lehet, hogy az majd segít. Szeretnéd, hogy maradjak? – mindössze egy bólintásra telt tőlem. Nem tudom mennyi időt töltöttünk így, 3 percet vagy 1 órát, de sikerült megnyugodnom.

-      Köszönöm. Most már jobban vagyok. Menj haza nyugodtan. Mindjárt itthon lesz Charlie és még úgyis vacsorát kell hogy főzzek neki.

-      Biztosan rendben leszel most már? Esetleg ne várjam…

-      Már jobban vagyok. Menj csak, nem hiszem, hogy ne lennék meg Charlie nélkül. Jó éjt Jake.

-      Jó megyek. Jó éjt Bells. – végre egyedül maradtam.

Ezt a maradék időt mind Charlie vacsorájának elkészítésére fordítottam. Bolognai spagettit csináltam. Miután készen lettem nem láttam túl sok esélyt, hogy egyhamar hazaér, ezért megettem egy egész tányérral és felmentem a szobámba. A bokám már csak alig fájt, de mégis inkább feltettem az ágyra pihentetni. Amint megláttam a gépemet, hirtelen elhatározástól vezérelve bekapcsoltam. Az üzeneteim változatlanok voltak. Alice egyiket sem nézte meg, nem tudom azért-e mert úgyis látja mit írok, vagy mert nem akarják, hogy bármit is tudjak róluk. Az első lehetséges választ akartam jónak vélni, ezért elmeséltem neki az egész napomat, azt, amikor Róla álmodtam, amikor elmentem Jacobékhoz és kibicsaklott a bokám, majd amit minden levelembe beleírok, hogy szörnyen hiányoznak nekem. Elmondtam, hogy Charlieval minden oké és hogy az iskola is éli tovább mindennapjaikat nélkülük, csak én nem. Én vagyok az egyedüli, aki nem tudja elfogadni azt, hogy nincsenek itt, hogy Alice nem akarja a divatérzékemet javítani, hogy Emmett nem viccelődik, hogy Rosalie arcára nem ül ki a megvetés amint meglát, hogy Carlisle a bokámat nem kezeli a legnagyobb odaadással és megértéssel, hogy hiányzik Esme anyai gondoskodása és féltése, hogy Jasper a maga visszahúzódott módján mennyire kedves és én ezeket már soha többé nem fogom megtapasztalni. De mégis Edward hiánya volt a legrosszabb, a legfájóbb. Ahogy megpróbál megvédeni mindentől, még saját magától is, mintha nem lennék több mint egy zsenge falevél, amit a szél bármelyik pillanatban elfújhat bárhová. A mellkasomat széttépni készülő tátongó űr minden egyes nélkülük eltöltött nappal nőttön-nőtt. A testem nem csak belülről változott meg, hanem kívülről is. Az arcom beesett lett, a bőröm fakó fehér, a szememet lila karikák szegélyezték. A vöröses barna hajam erőteljes kontrasztot adott a bőrszínemmel. Alice most biztosan kiakadna a ruházatomat illetően. A képlet egyszerű: Farmer+mackó pulcsi+kócosan összefogott haj+beesett tekintet=Bella Swan. Ez voltam én, nem érdekelt, hogyan néztem ki vagy, hogy mások mit gondoltak rólam.

Reggel, mikor felébredtem nem emlékeztem, hogy mikor feküdtem le aludni, vagy hogyan kerültem egyáltalán az ágyamhoz vagy hogy Charlie mikor ért haza. 9:16, lehet, hogy fel kellene kelnem. Megágyaztam és elkezdtem a szokásos mindennapi dolgokat. Elmentem zuhanyozni, reggelizni, mosogatni. El kellene hoznom La Pushból a kocsimat, de hogy menjek oda? Megcsörrent a mobilom, anya volt az.

-      Szia Kicsim.

-      Szia Anya. Hogy hogy ilyen korán hívsz?

-      Miért baj? Csak felhívhatom már a lányomat akkor, amikor akarom, nem?

-      De, bocs. És miért hívtál? Csak nincs valami baj?

-      Dehogyis. Csak olyan rég hallottam már a hangodat. Mi új történt? Jól megy a suli?

-      A suli jól megy, semmi új nem történt – jobb, ha nem tud a bokaficamról, még a végén megijedne. Múltkor elmentem Jessicával vásárolni, de végülis semmit nem vettem. És ott minden oké? Jól vagy és Phil?

-      Mi megvagyunk. Apáddal jól kijössz? Nem vagy sokat egyedül?

-      Igen jól kijövünk. Van hogy egyedül vagyok, de én nem bánom. Jó egyedül lenni, kicsit gondolkozni. Philnek hogy megy a válogató? Most Jacksonból hívsz?

-      Jól nagyon ügyes. Igen, most itthon vagyunk. Nincs kedved eljönni hozzánk? Olyan rég láttalak már. Csak pár napra, biztosan jót tenne neked a meleg a Forksi hideg után. Na mit szólsz hozzá?

-      Hát, nem is tudom. Mármint szívesen elmennék hozzátok, csak nem tudom, hogy itt hagyjam-e egyedül aput? Meg nem akarok a nyakatokon lógni.

-      Ugyan már ne mondj ilyeneket. És szerintem nem kell apád miatt aggódnod, de ha így jobban érzed magad beszéld meg vele. Ha neki jó lenne, mi nagyon örülnénk neki, ha meglátogatnál minket.

-      Rendben, megbeszélem vele, és ha neki úgy jó, akkor majd elmegyek hozzátok. Így jó lesz?

-      Igen, persze. Szeretlek kicsim. Majd még akkor beszélünk.

-      Szia anya. Én is szeretlek.

Már csak Jacobot kellett elintéznem. Felhívtam Charliet, hogy majd vigyen el La Pushba munka után. Így én is elhozhatom a furgonomat és Billy is találkozik apával.

Úgy 1 óra tájban már dudált is.

-      Szia. Milyen napod volt?

-      Nem túl jó. Megtámadtak egy nőt 2 nappal ezelőtt és meghalt.

-      Sajnálom. Meg van a tettes?

-      Igazából arra tippelünk, hogy egy állat ölte meg.

-      Ma beszéltem anyával. – tereltem a szót egy másik irányba. Az előző beszélgetés témája túlzottan hasonlított egy korábbi, nem túl kellemes esetre. – Most Jacksonban vannak és szeretnék, ha meglátogatnám őket.

-      Ez remek hír. Végre kimozdulhatnál Forksból és anyáddal is találkozhatnál.

-      De nem lennél egyedül?

-      De egyedül lennék, de az életem nagy részét egyedül töltöttem. És boldog is lennék, hogy te boldog lehetsz anyáddal.

-      Szóval nem bánnád, ha pár napra elmennék?

-      Ugyan már. Örülnék neki.

-      Jó, akkor a következő hétvégétől kezdve úgyis szünet lesz. Majd elmegyek akkor 3-4 napra. Ez így neked megfelel?

-      Persze kölyök. Menj csak. Jót fog tenni neked egy kis napfény a szürke napok után. – ezt most csak én éreztem ironikusnak?

-      Szia Bells. –ölelt meg szorosan Jacob.

-      Hello. Billy.

-      Szia Bella. Mi járatban vagytok erre?

-      Csak visszajöttünk a furgonomért, már kezdtem hiányolni és persze apa is meg akarta látogatni Billy bácsit.

-      Helyes. Hogy vagy mostanság Charlie? – kezdték meg a beszélgetést.

-      Ma már jobban érzed magad? Nem akartalak megbántani. Sajnálom a tegnapit.

-      Semmi gond. Már elfelejtettem. – sajnos ez nem mindenre igaz.

-      Mondd nincs kedved valamelyik nap sziklát ugrani, persze Charlienak nem mondjuk el. Jó móka, szerintem tetszene neked, de ha nincs hozzá kedved én azt is megértem.

-      Nem. Ez klasszul hangzik. Mikor megyünk? – hirtelen ötlettől vezérelve nagyon jól hangzott, hogy valami őrültet, valami veszélyeset csináljak. Mint egy belső késztetés.

-      Várjunk még, amíg melegszik az idő. Még túl hideg hozzá a víz.

-      Te ugrottál már?

-      Persze. Többször is Embryvel és Jareddel, még régen. – szomorodott el egy kicsit, mikor Jaredet említette.

-      És mikor lesz már elég meleg a víz ahhoz, hogy ugorjunk?

-      Szerintem a szünetben már egész jó lesz hozzá az idő.

-      A szünetben nem leszek itthon. Vagyis nem az egész szünetben, pár napot Jacksonvillben fogok tölteni. Meglátogatom anyámat. De utána, ha hazajövök, akkor elmehetünk.

-      Szuper. – lekendezett Jacob. – Bella – kezdte óvatosan – már tegnap megbeszéltük tudom, de majd ha túl tetted magad rajta, akkor elmehetnénk valahova. Szóval csak azt akartam, hogy tudd, hogy fontos vagy nekem. Többet jelentesz számomra, mint egy barát.

-      Jake én…

-      Tudom már mondtad, csak azt akartam, hogy te is tudd.  

-      Jake én úgy szeretlek, mint a testvéremet. – szükségem volt rá, de másképp, mint neki rám. Nekem egyetlen „lelki társam” volt és ő elment.

-      De ez megváltozhatna.

-      Még fiatal vagy.

-      Miért te hány éves vagy? 40?

-      Ha én 40, akkor te még csak 18 vagy. – vicceltem, de Jacob komolyabban vette.

-      Miért az a Cullen srác hány éves volt? – ismét egy érzékeny terület. Éreztem, ahogy a lábam kicsúszik alólam, de Jake még időben elkapott. – Sajnálom, már megint túl nagy volt a szám, igaz?

-      Jake, kérlek ne beszélj róluk. Még nem vagyok túl ezen.

-      Ígérem, hogy nem beszélek róluk, addig, amíg túl nem teszed magad rajtuk, ha cserébe megígéred, hogy amint készen állsz rá, eljössz velem valahova.

-      Ígérem. – apa pont akkor végzett így hazaindultunk. Ő a rendőr cirkálójával, én a régi furgonommal.

1 héttel később

-      Szia apu, hiányozni fogsz. Pár nap és itthon vagyok.

-      Szia Bells. Üdvözlöm anyádat és Philt. Meg van a jegyed?

Meg persze. Szia. – integettem neki. A gép elindult és már úton is volt Jacksonvill felé. Egész úton azon gondolkoztam, hogy hogyan hálálhatnám meg anyának, amiért náluk leszek. Tudtam, hogy nem vár el semmit sem, de mégis azt éreztem, hogy adnom kell valamit. Az alkalmat már ki is találtam: anyák napja. Igaz, hogy még 3 hónap volt addig, de valószínűleg úgysem fogunk újból találkozni. Már csak azt kellett kitalálnom mit is adjak neki. És ekkor eszembe jutott. Még jó hogy magammal hoztam a fényképezőgépemet. Vannak rajta képek Jessicáékról. Majd veszek még hozzá egy albumot és kész is a tökéletes ajándék. Az út hátralévő részében elég fáradtnak éreztem magamat ahhoz, hogy elaludjak. A leszállás előtt ébredtem pár perccel. Anya már a váróteremben várt rám, csak úgy sugárzott az örömtől. Úgy nézett ki hosszú és kérdésekkel teli napok várnak még rám.