A
part sziklái már messziről láthatóak voltak. A helyiek szerint majdnem olyan
fehérek, mint a Dover-i sziklák. De szerintem az itteniek inkább voltak
szürkék, mint fehérek, de a nap, ahogy megvilágította őket, most mégis, mintha ezer
szikra elefántcsont színűek lettek volna.
Jacobtól
rendes volt, hogy nem zavarta meg mélázásomat, s csendesen gondolkodhattam
minden apró dolgon, ami eszembe jutott. Majdnem csodaszámba ment, hogy a
gondolataim nem Edward körül forogtak, nem ő volt az egyedüli, aki a fejemben
járt.
Szerencse,
hogy még otthon felvettem a fürdőruhámat, mert nem biztos, hogy lett volna egy
hely az erdő közepén, ahol fölvehetem. Az út felét kocsival tettük meg, nagy
örömömre, mert a maradék erőm is elment, mire felértünk a tetejére. Legalábbis
nekem annak tűnt. De Jacob szerint csak a 3/4-ét tettük meg, még csak nem is
legtetejéig mentünk. Mégis gyorsan kapkodva a levegőt heveredtem le a hűs
földre, melytől az egész bőröm libabőrös lett. Jacobon az erőlködés egy csepp
szikrája sem látszott meg.
- Csak nem már most elfáradtál? - Ugratott
Jacob.
- Miért te nem?
Tettem fel egy olyan kérdést,
amire teljesen felesleges volt válaszolnia. De mintha ő is elgondolkozott volna
a kérdésemen, a szemöldöke összeszaladt és az arcán a gondterheltség halvány
jele tűnt fel. Szinte látni lehetett, ahogy az agytekervényei a megfelelő
válasz felkutatásával vannak elfoglalva. Az ujjait tördelte, ahogy kérdés
minden apró részletén végigrágta magát, valami az ő számára is szokatlan
lehetett.
- Nem és ez furcsa. Máskor mindig elfáradtam…
Talán megváltozott valami. - Vizsgálgatta karjait, amik meglepően izmosnak
tűntek.
- Csak nem elkezdtél edzeni, amíg nem voltam
itthon? - Rúgtam bokán óvatosan.
- Au. Ez fájt. - Színészkedett egy kicsit. -
Nem, hacsaknem a bevásárlás annak nem számít.
- Vágott hozzá olyan komoly arcot, hogy nem
bírtam visszafojtani a nevetést. Már egy évtizednek tűnt, amióta utoljára
nevettem.
- Hát, attól függ, hogy egy tubus ketchup
vagy egy üveg majonéz volt. - De erre Jacob egy durcás kisgyerekké vált.
- Nem is, lisztet és téglát pakoltam. – Bizonyította
igazát, de ettől csak még jobban nevettem.
- És a liszt a téglához kellett, vagy valami
máshoz?
Már majdnem fuldokoltam a
nevetéstől, amikor Jacob lehuppant mellém a földre és az arcvonásai semmi jót
nem sejtetően elkomorultak.
- Hiányoztál Bells. Annyira…
Nem
értettem, hiszen alig pár napra mentem csak el. Az előzőleg majdnem felnőttnek
tűnő ember helyett, egy védtelennek tűnő kisgyerek ült mellettem. Azzal, hogy
ilyen közel ült hozzám, lehetőségem nyílt észrevenni kisfiús vonásainak
maradékát, melyet a serdülőkor, szinte már maradék nélkül eltüntetett. Az álla
kiugróbb, férfiasabb lett, a válla is mintha „megemberesedett” volna. A kisfiús
báj a szemén tükröződött már csak vissza, a többit a serdülőkor „csúfított el”.
A gondolataim eközben mind azon jártak, hogy miért esett rosszul Jacobnak a
távollétem. Senki másnak nem hiányoztam ennyire az elmúlt napokban, még
Charlienak sem. Igaz még tart a szünet, így nem találkozhattam mindenkivel.
Persze tudtam, hogy Jacob többet érez irántam, de nem volt nyilvánvaló
számomra, hogy ennyire kedvelne. Végül úgy döntöttem megkérdezem.
- Pedig csak pár napot töltöttem Jacksonban. Csak
nem lehetett olyan rossz. Vagy igen?
Jacob lesütötte a szemét és
még véletlenül sem nézett rám. Kerülte a tekintetemet, és volt egy olyan
sejtésem, hogy ebben a pillanatban sok egyéb helyen lett volna, csak nem itt.
- Miért olyan nehéz ezt elképzelni? - A
hangja vádló és sértett volt, de a szemkontaktust még mindig kerülte. – Bella
már mondtam neked, hogy nagyon fontos vagy nekem. Nem tudom miért, de olyan
mintha valami hozzád kötne, egy láthatatlan fonal. Ott akarok lenni, ahol te
vagy, folyton veled akarok lenni. – Most nézett először a szemembe hosszú
percek után. - Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de hinned kell nekem.
A
szél erősen fújni kezdett, amitől egy apró remegéshullám szaladt végig rajtam. A
nap, mely eddig kellemesen simogatta a hátamat, most egy felhő mögött
rejtőzködött. Mintha az idő ellenünk kezdett volna el dolgozni.
- Sajnálom, én csak nem gondoltam volna, hogy
ennyire fontos vagyok neked. Pirultam
bele, de a szél miatt akár azt is hihette volna, hogy az csípte ki.
- Pedig az vagy – fogta meg a kezemet – én
nem is tudom, hogy…
Lassan elkezdett közelíteni
felém, és erre megint az emlékek hada ragadott el. Az az este mikor Edward a
szobámban volt, mikor először csókolt meg. Amilyen gyorsan csak tudtam
elfordítottam a fejem, majd motyogtam valami olyasmit, hogy sajnálom.
- Mond csak, nem úgy terveztük, hogy ma
szikláról ugrunk? – tereltem el a figyelmet valami másra.
- De igen. – egyezett bele kicsit
csalódottan, de nem tett szemrehányást.
- Mit kell, hogy csináljak?
- Vetkőzz le és állj készen mindenre. – vigyorodott
el, mire válaszként egy szemforgatást kapott tőlem. De örültem neki, hogy ezt
mondta, tudtam, hogy nem sérült nagyon az önérzete a visszautasításomtól.
Gyorsan
levettem minden ruhámat és imádkoztam, hogy ne fagyjak meg idő előtt. Dideregve
karba font kézzel vártam, hogy Jacob is elkészüljön. És még a lányokra mondják,
hogy sokat készülődnek. A szemeivel lassan végigmért, majd hang nélkül nyelt
egyet elégedettsége jeléül.
- Na indulhatunk vagy bámészkodsz még egy
kicsit? – mintha halvány piros foltok jelentek volna meg az arcán, mint egy
kisfiúnak, akit rajta kaptak valami helytelen dolgon. De ismét szótlan maradt
és csak bólintott. Látszott, hogy zavarban van.
- Szóval készen vagy? – most rajtam volt a
szótlanság sora. – Remek. Látod azokat a sziklákat a vízben? Próbálj meg feléjük
ugrani. Jól vagy Bella? Mintha szellemet láttál volna olyan sápadt vagy. Ha
szeretnéd, ugorhatunk együtt, és talán úgy biztonságosabb lenne neked.
- Te vagy a főnök. Akkor háromra mehetünk? –
mosolyodtam el, hogy biztosítsam, arról, hogy semmi bajom sincs.
Gyengéden megfogta a kezem, s
rám nézett, hogy készen állok-e. Reméltem, hogy elég lesz egy bólintás, mert
annyira izgatott voltam, hogy féltem egy hang sem jönne ki a számból. A
következő pillanatban már csak Jacob hangját hallottam, hogy most vegyek
levegőt, majd a sós víz elnyelt engem.
A kezdeti hideg helyét átvette a
kellemes langyos érzés, majd forró. Az egész testem égett, mintha nem az alig pár
fokos vízbe, hanem több ezer fokos lávába csöppentem volna bele. Jaket sehol
sem láttam, egyedül voltam. „Ússz felfelé” – lehetetlennek tartottam, hogy a
hang tulajdonosa itt legyen mellettem. „Kérlek, ne add fel. Szükségem van rád”
– pedig pont azt tettem. Feladtam, hogy valaha is viszont láttam. A
képzeletemben a hang olyan tisztán csengett, mintha a fülembe suttogták volna.
Egy váratlan erő húzott a felszín felé, majd sötétség…
- Bella hallasz? Elengedted a kezem. Miért
nem jöttél fel a felszínre? – A víz, Edward…
- Szüksége van rám. Azt mondta szüksége van
rám. – Nem voltak tiszták a gondolataim. Még nem tudtam megálljt parancsolni a
szóáradatnak.
- Biztosan sokáig nem kaptál levegőt. Tudod
mit? Hazaviszlek.
Másnap
A Black ház előtt Billy és
egy másik, Jacobtól idősebb fiú állt. Ismerősnek tűnt, de mégse emlékeztem rá,
hogy találkoztam volna-e vele már korábban. Az idősebb Black szelíd mosolyt
préselt ki arca izmaira, de az indián fiú csak távolságtartóan biccentett felém,
majd teljes meglepetésemre kezet nyújtott és bemutatkozott.
- Sam Uley. Biztosan nem emlékszel rám –
mosolyodott el egy pillanatra, mintha a visszatérő emlékek mosolyogtatnák meg.
De szinte ugyan olyan hirtelen el is komorult. – Én voltam az, aki kihozott az
erdőből, amikor… eltévedtél.
Már
emlékeztem. Charlie tényleg mondott valamit egy fiúról, akit Billy küldött,
hogy megkeressen. Ő volt az, aki visszarángatott a cseppet sem kellemes
valóságba. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy hálás legyek-e érte vagy
inkább haragudnom kellene. De végülis nem önszántából hozott ki, ezért úgy
döntöttem, hogy adok neki egy esélyt.
Megráztam a kezét és lágy
hangon hozzátettem.
- Igen, emlékszem arra az éjszakára.
Bár legszívesebben minden
apró részletét elfelejtettem volna, mégse tettem. Az emlékeimmel együtt Edward
képe is szertefoszlott volna.
Charlie nem volt a
legboldogabb, mikor a lánya csuromvizesen hazament. Hála az égnek nem a teljes
igazat tudta, csak egy másik változatát.
- Jacobhoz jöttem. Itthon van? – senki nem
válaszolt.
- Igen, de nincsen jól, most nem mehetsz be
hozzá. Megfázott, és nagyon lázas. Jobb lenne, te sem kapnád el. Talán mikor
majd jobban lesz, akkor kellene visszajönnöd. Majd megmondom neki, hogy itt
voltál és hogy hívjon fel, ha meggyógyult. – nem igazán tetszett ez a fajta
megoldás, de veszekedni sem akartam Billyvel, ezért inkább jobbnak láttam
ráhagyni és elmenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése