Életem legjobb napja

Sziasztok!!

Szóval meghoztam nektek a frisst. Tehát ez egy Edward szemszögéből írt novella az esküvő napjáról. Nem szántam túl erotikusnak, de mégis az lett, legalábbis erotikusabb, mint amit tőlem megszokhattatok. Szóval nem is kínzok tovább senkit, olvassátok sok szeretettel!!

Ui.: a korhatár 18 év, de persze mindenki saját felelősségre olvassa!!

Életem legjobb napja

Edward szemszöge:

Ideges voltam. Ha még élek, valószínűleg ott helyben kapok egy szívinfarktust. De tudtam, hogy ez lehetetlen.

A gondolatok, melyek az elmémet ostromolták, mind mások és mások voltak. Volt, aki elragadtatva szemlélte az eseményeket. Volt, aki kedvesem ruháját és a dekorációt dicsérte, s én legszívesebben bemutattam volna Alicenek. Persze voltak, akik kissé becsmérlőek voltak, és különböző elméleteket gyártottak a korai esküvőre. Ezek között voltak, akik gyerekre, fellángolásra vagy éppen pénzre gondoltak. Bár az utóbbinál kérdéses volt, hogy én miért is veszem akkor el. Szerencsére az emberek többsége teljesen jóhiszemű volt és csak a szerelemre gondoltak két fiatal között – ugyan ezek az emberek között is előfordultak, akik túl korainak gondolták a házasságot, köztük a forksi rendőrfőnök is. Persze ezek az emberek semmit sem értettek. Nem láttak a dolgok mögé, de hát hogyan is várhattam volna ezt el tőlük. Nem tudtak olyan fontos tényezőkről, mint a valódi korom, az „emberségem”, a múltam. A gondolataimat Carlisle zavarta meg apai aggodalmával. „Idegesnek látszol fiam. Minden rendben van? Nem kell, hogy aggódj, minden tökéletes lesz.” Miután látta, hogy semmit sem reagálok, közelebb jött hozzám és komoly arccal vizsgálgatni kezdett. „Ha továbbra is ilyen ideges leszel, Bella még a végén megijed, hogy valami baj van, vagy talán meggondoltad magad.” Ráemeltem fogadott apámra a tekintetemet és megköszöntem, hogy megnyugtatott, még ha csak ideiglenesen is…

Végül teljesen kitisztult a fejem, hogy aztán egy sűrű ködfelhő telepedjen rá. Mikor megláttam Őt, a szívem mintha újra hevesen verni kezdett volna. Az idegességem elmúlt. Csak is egy dolgot éreztem, vágyat. Vágyat arra, hogy mihamarabb a magaménak tudhassam. Vágyat arra, hogy Mrs.-nek szólíthassam. Vágyat, hogy uralhassam az idő múlását és közelebb hozhassam az estét.

Gyönyörű volt, a ruha, amit viselt tökéletesen emelte ki alakját. Majd második bőreként tapadt a testére, kiemelve vele gömbölyded formáit. A ruha mell fölötti része, az ujjak és a háta egy egybefüggő csipkehálót alkotott. A ruha többi része elefántcsont színű selyemből volt varrva. Ebben a pillanatban hálát adtam Alicenek, hogy sikerült rábeszélnie Bellát, hogy mindent hagyjon rá. Azt hiszem, hálából veszek valamit a nászúton Alicenek- gondoltam.

Gondolatban Charliet sürgettem, hogy mihamarabb idehozza leendő nejemet. A látvány melengette a lelkemet, hogy Bella az én feleségem lesz perceken belül. A Denalik egymás mellett álltak sorban és mind az új családjuk tagját vizsgálgatták. Tanja csípős féltékeny megjegyzésén halványan mosolyra húztam az ajkaimat, de nem is vártam volna tőle mást. Többször is tudomásomra adta, miként érez irántam. De valahányszor visszautasítottam, annyiszor nem adta fel és egyre csak elszántabb lett. Most tudtam, hogy egy időre alább hagy az eltökéltsége, de teljesen sosem fogja feladni. Bella nem is sejti, mennyire hasonlítanak…

Az izgalom látható volt az arcán, és lemertem volna fogadni, hogy az ájulás szélén áll, de abban is tisztában voltam, hogy mindent elkövet ez ellen. Kissé megszorítottam a kezét, hogy biztosítsam a jelenlétemről, majd egy hálás mosolyt kaptam, melynek meg is lett a következménye. A tekintetünk összekapcsolódott és nem nagyon akaródzott elválni a másiktól, ezért csak egy-egy pillanatig tettük meg, míg a pap épp az összeskütésünkkel volt elfoglalva. Csak halványan érzékeltem, amikor a pap kijelentette, hogy férj és feleség vagyunk. Amikor elkezdtem közelíteni az ajkai felé, a szemei automatikusan csukódtak le, átadva magát az érzésnek. Az ajkai szétnyíltak a finom nyomás hatására, majd egyre hevesebb csókban váltak eggyé az enyémekkel.

***

Ott ült mellettem, még mindig nyugodtan, cseppet sem feszéjezve magát a közelségem miatt. És most már a feleségemként tudhattam magam mellett. Nem csak úgy, mint egy lányt, akit megmentettem vagy szerettem, vagy birtokolni akartam. Teljes mértékben jogosan, és persze a szabad akaratából. Bár még így is nehéz volt elhinni, hogy szeret engem. Egy olyan embert, aki egyáltalán nem nevezhető annak. De mégis így volt. Persze voltak olyan pillanatok mikor megkérdőjeleztem az épelméjűségét magammal kapcsolatban vagy az ösztönei helyesen működését. Hittem neki, akartam hinni a családomnak, akartam hinni magamban…

Az arca kisimult, még az alapozó ellenére is világos volt. De még nem volt olyan márvány fehér, mint a családomé. A bőre alatt halványan lehetett látni a pulzáló vérereket, ahogy a szíve egyenletes ütemben verte a maga tam-tamját. A szörny csendes volt, én irányítottam, és nem állt szándékomban soha többé szabadjára engedni. A lelkem vasketrecében kapott egy kényelmesnek nem mondható magánzárkát. Azt kívántam bárcsak olyan erős lehetnék, mint Bella. Olyan biztos lenni magamban, mint amilyennek Ő hitt. Csodáltam, amiatt, ahogy az emberekkel bánt, ahogy meglátott bennem valamit, amiről azt hittem, hogy már kihalt belőlem.    

Még mindig vágytam a reményre, hogy a maradék idő az én javamra fordítható. Nem akartam, hogy olyan legyen, mint mi. Leginkább azért – amit még magamnak is csak nehezen ismertem be – mert féltem, hogy később megutálna amiatt, hogy ilyen lelketlen szörnyet teremtettem belőle. Hiányozna a csetlés-botlása, a vörös tűzrózsái, a csendes alvása… Minden, ami az emberségéhez tartozott.

A családunkból senki sem akart az lenni, ami. Nem volt választási lehetőségünk. Ha választhattunk volna, nem ezt az életet választjuk. Szerettünk volna családot gyerekekkel, unokákkal, szép öregkort. Helyette egy cseppet sem szokásos családot és egy örökkévalóságot kaptam életem szerelmével, aki csak az enyém. Persze emiatt sem panaszkodhatok. Birtokolni akartam, csak a magaménak tudni. És ezt most beteljesülni láttam…

Sokszor eljátszottam a gondolattal milyen lenne, ha… Ha nem leszek vámpír, ha sosem találkozom Carlisle-val. Talán elvettem volna egy lányt feleségül, gyerekeink születtek volna, együtt öregedtünk volna meg. Biztosan fiút akartam volna, aki… Nem lenne szabad erre gondolnom – jutott eszembe. Hisz én vagyok a világ legszerencsésebb embere, aki mellett itt ül élete értelme.

Most még önmagához képest is csendes volt. Nem volt olyan csacsogó természetű, mint Alice. „Mondd, elárulod végre, hogy hova is viszel?” – kérdezte kíváncsian, és attól függetlenül, hogy nem láttam a gondolatait, mégis tudtam, hogy e körül forog minden gondolata. „Majd meglátod” – adtam rövid kitérő választ. Meglepetést akartam okozni neki, azt hogy ez legyen élete legszebb napja, pont, mint nekem.

***

„Tetszik?” – kérdeztem, de a válasz még váratott magára. A döbbenettől szóhoz sem jutott kedvesem, csak egy apró biccentést adott, ezzel „minden kérdést” megválaszolva, s engem a csendesség magányára kárhoztatva. „Még lesz időd szétnézni, de most…” – azzal az ölembe kaptam és a hálószoba irányába indultam el vele. Egy percet sem várva a szájára tapasztottam az enyémet, és válaszul heves légzéssel és gyors szívveréssel ajándékozott meg, mely a fülemben dobogott végig az este folyamán.

Az ujjai forró lángnyelvekként pásztázták végig a hátam minden porcikáját, ezzel apró remegéseket váltva ki belőlem. Nem bírtam tovább és a következő pillanatban a blúzának apró darabjai a földön landoltak az ágy mellett. Épp csak egy pillanatig szakadtam el az ajkaitól, amíg megszabadítottam magam a felesleges ruháktól, de ő rögtön vágyakozva kapott utánam közelségemet hiányolva. „Szeretem Önt, Mrs. Cullen. ” – suttogtam a nyaka és a füle közötti apró mélyedésbe, majd elkezdtem felfedező utamat a nyakán keresztül a keresztcsontján át a melléig. Elégedettségét jelezve minden egyes csók után kéjes nyögések hagyták el ajkait. Ezen felbátorodva haladtam egyre lejjebb, mígnem elértem egy újabb felesleges ruhadarabot, mely ugyanúgy végezte, akár az előző. Szerelmem egyre gyorsuló légzése biztosított arról, hogy igen is kedvére való az, amit csinálok. Ahogy belenéztem a mogyoróbarna szemekbe, vádló pillantás, melytől rettegtem nem volt benne. Hirtelen az ajkai voltak a legkívánatosabbak, melyeket a magaménak akartam tudni, de ő megállított. A bizonytalanság hullámai csapdosták a szívemet, hogy talán valamit elrontottam, de a szavai mindent megmásítottak. „Bízom benned. Erős vagy és képes vagy uralkodni magadon.” Tudtam mire gondol, s az ígéretemre is pontosan emlékeztem. Egy bólintással jeleztem neki, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, majd egy apró csókot lehelve az ajkaiba óvatosan beléhatoltam, s egy halk, fájdalmas hang érte a fülemet. A tekintete teljesen tiszta és nyugodt, csak a szemeivel kellett válaszolni, s én tudtam, hogy minden rendben lesz. Az egész testemet forró láva égette belülről és a szűnni nem akaró tűz átterjedt az ő testére is. A kezeim ösztönösen a mellét kényeztették, aminek ismét kellemes sóhajok lettek az eredményei. A teste egyre hevesebben mozgott alattam, egyre növekvő vágyaimat kielégítve. Majd utoljára egy morgás hagyta el a torkomat vágyaim beteljesülése jeléül. Bella lágyan bújt hozzám, s a lehelete most először hűtötte a testemet. Pár perc múlva már az igazak álmát aludta mellettem. Ilyenkor irigyeltem igazán. A saját világa, mely csak az övé, s senki nem veheti el tőle. Kivéve engem…