Már egy hete, hogy Jacob egyetlen üzenetemre sem válaszolt.
Billyvel is csak egyszer beszéltem telefonon, aki váltig állította, hogy a fia
még mindig nagyon beteg, és nyomatékosan megkért, hogy ne látogassam meg,
persze csak a saját érdekemben. Charlie is csak egyszer volt náluk, de szinte
rögtön, alig pár perc után kijjebb tessékelték.
Szomorúan vettem tudomásul,
hogy a mély fájdalmi tengeremben az egyetlen mentőövem is cserbenhagyott. Ez
alatt az idő alatt volt lehetőségem átgondolni az egészet, hogy a két férfi
milyen feszült és távolságtartó volt velem, azon a bizonyos napon. Az biztos,
hogy Jacobot jobban védték, mint a helyi polgármestert, de az is előfordulhat,
hogy csak képzelődök, – amin nem lepődnék meg - és csak nem akarják, hogy más
is elkapja ezt a betegséget.
Valamiért mégse ezt
gondoltam, legalább megengedhették volna, hogy lássam, és beköszönjek neki egy
percre. Persze ekkor a féltés és a lelkiismeret furdalás is fellángolt bennem,
hisz mi van akkor, ha a „fürdőzésünk” miatt betegedett meg. Elhatároztam magam,
hogy még 1 hét békét adok nekik – magamnak 1 hét szenvedést –, hogy
meggyógyulhasson, de ha azután is beteg lesz, meglátogatom, lesz, ami lesz. Akár
szúrós szemmel néznek rám, akár nem. Akár megbetegszem, akár nem. Bár annak
lenne egy előnyös oldala is, akkor veszély nélkül láthatnám, hisz már úgysem kaphatnék
el semmit.
Miután a gondolataim sora
ezen a téren lezárult, egy újabb ajtó nyílt ki, újabb fájdalmakkal teli
gondolatokkal. Alice. Milyen rég nem „beszéltem” már vele. De miért is tettem
volna, ha a személyi fájdalomcsillapítóm mindig kéznél volt, hogy elterelje a
gondolataimat a bűnös dolgokról. Bűnösnek gondoltam magam, amiért olyan valaki
után áhítozom, aki nem szeret, nem lehet az enyém. Mintha ezzel a tudattal
használnám fel Jacobot. De nem tudok ellene tenni. Szükségem van rá, szükségem
lesz rá az életem hátra lévő részében, ha élni akarok. Vajon akarok még élni?
Talán. Talán Miatta. Talán Charlie miatt. Talán pedig Jake miatt. Egyikben sem
lehettem teljesen biztos. Hinni akartam, hogy az utolsó az igaz, de egy hang
azt ismételgette, hogy ez hazugság. A szívem csak is azért az egy valakiért
dobog, akiért képes lettem volna ezt feladni is. Még most is megtenném.
Csak abban reménykedhettem,
hogy eljön egyszer a nap, amikor más iránt érezhetek egy apró, hasonló érzést,
de ennél többre tudtam, hogy sosem lennék képes.
Erről eszembe jutott mit
mondott Charlie pár nappal ezelőtt. „Tudod Bells, már sok idő telt el, nem
„gyászolhatsz” örökké. Elhiszem, hogy szeretted, de ezek a kamasz szerelmek
sosem tartanak sokáig – abban a pillanatban képesnek éreztem magam arra, hogy
felvilágosítsam, ez egyáltalán nem kamasz szerelem. Pláne, ha figyelembe
vesszük, hogy Edward még a legtöbb jóindulattal sem nevezhető annak. – Lehet,
hogy szükséged lenne valaki olyanra, akivel sok mindent megbeszélhetsz. Mondjuk
Jakere, vele jól kijössz, nem?” – persze válaszoltam meg magamban a kérdést. De
nem annyira, mint azt te szeretnéd.
Alice. Talán ő az, akire
akkor szükségem lett volna. Vele mindent megbeszélhettem volna, és adhatott
volna tanácsot is. – Drága Alice-em. Annyira hiányzol. Te, Ő, az egész család,
még a mindig ellenséges Rosalie is. Még őt is olyan szívesen látnám, ha az azt
jelentené, hogy éltek és egyszer visszajöttök hozzám. Már megint álmodozom –
szidtam meg magam. És ekkor megvilágosodtam. Ha Alice-nek egy kicsit is fontos
voltam, akkor biztos, hogy hiányzom neki. És ha hiányzom, akkor figyeli a
jövőmet. Tehát már csak el kell határoznom valamit, és talán… Semmi sem
történne. Látnák, hogy élek. Nélkülük, ami nem teljesen nevezhető életnek,
inkább csak a napok múlásának. Attól hogy én nem veszek róla tudomást, még
mindig megy tovább az élet, én meg csak kénytelen vagyok sodródni vele. Be
kellett volna látnom, hogy elmentek, hogy soha nem jönnek vissza, és én itt
maradtam egyedül. De annyira fájt, hogy ha ezt elfogadom, akkor végleg elfelejtem
őket.
Itt bukott meg nálam még egy
általánosság. Az idő beforrasztja a sebeket. Vagy kettő. Az idő múlásával
minden könnyebb lesz, a fájó emlékek elhalványulnak. Vagy ez a kettő egy és
ugyan az? Akkor most kettő. Az emberek felejtenek, a vámpírok soha. Talán itt
csak az első rész hibádzik, és csak az én esetemben. De, ha a második igaz,
akkor Alice miért felejtett el. Vele miért nem beszélhetek?
„Cserébe
megígérek valamit – mondta – Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni
fogsz engem. Nem jövök vissza. Nem foglak megint keresztülvinni egy olyan
dolgon, mint ami ez volt. Tovább kell élned az életed, anélkül hogy
beleavatkoznék. Olyan lesz, mintha soha nem léteztem volna” – a kép itt
megszakadt az elmémben. Szóval ezért nem. Az egy dolog, hogy Ő elhagyott, mert
nem vagyok elég jó neki. De még Alice-t és a többieket is rávette, hogy ne
tartsák velem a kapcsolatot. Most először éreztem dühöt Edward iránt, amióta
elment. Dühös voltam rá, amiért ezt tette velem.
A belsőm elkezdett sajogni a sok emlék
hatására és úgy éreztem, le kell, hogy üljek, mert a lábaim túl ingataggá
váltak, hogy megtartsák a súlyomat. A levegő nehezen áramolt be a tüdőmbe,
miközben halk sípoló hangot adtam ki. A kezeim remegtek. Nem tudnám megmondani,
hogy a dühtől, a fájdalom vagy a tehetetlenségtől, vagy egyszerre az összestől.
Mint egy roham. Csak hogy ennek a kiváltója nem valami külső tényező, vagy
érzelem, hanem egyetlen személy. Edward Cullen. Így hívják ezt a betegséget,
ami először elvarázsol, majd megbánt, és végül egy sor egészen szokatlan másik
tünetet okoz. És a végső stádium, mikor az ember magára marad tehetetlenül és a
saját dühében hal szörnyet. Talán már az is jobb lenne.
Nem tudtam elhinni, hogy meghalnék egy
ember – vagy inkább vámpír – miatt, aki elhagyott engem már egy elég hosszú
ideje, bár az örökkévalósághoz képest, ez neki biztosan nem sok. Egykor ő is
meghalt volna értem, legalábbis ezt mondta. A szívem összeszorult, és kezdett
gyorsabb vágtába a gondolatra, hogy meghalhat. Pedig valószínűbb, hogy én fogok
hamarabb meghalni, véglegesen és örökre, de a gondolat mégis rosszul esett.
Valamivel le kell, hogy foglaljam
magam. Annyira ideges lettem, hogy nem tudtam Edwardon kívül másra gondolni. De
vajon mivel tudnám elfoglalni magam? A sporthoz béna vagyok, főzni nem tudok,
barátaim nincsenek, vagyis akik vannak, azokkal sem beszélek. Jake pedig… róla
már napok óta semmit sem hallottam. Aggódtam érte – mire ennek a
gondolatmenetnek a végére értem, isteni szikraként hasított belém a felismerés,
hogy van egy bolondos, de szeretetre méltó anyám, akit kissé hanyagoltam az
utóbbi időben.
Végre tudtam mit kell csinálnom, fel kell, hogy hívjam. Már egy
jó ideje nem esett szó a babáról, hogy hogy vannak, minden rendben van-e. Újabb
bűntudat. Megígértem, hogy gyakran meglátogatom, és még gyakrabban felhívom.
Vajon mennyi idős terhes is anya? Talán 6 hónapos? Vagy még több? Te jó ég,
akkor már nem sokára megszületik, és én alig segítettem neki. Vajon mit
csináltam ez elmúlt időben? – tettem fel magamnak a költői kérdést. Amikor a
lelkiismeretem épp fegyverszünetet akart kötni háborgó lelkemmel, csörögni
kezdett a mellettem lévő éjjeliszekrény. Jobban mondva a rajta lévő telefonom.
Hívó fél elég kitartónak bizonyult ahhoz, hogy elgondolkozzak, talán fontos és
fel kellene vennem. A kíváncsiságom és a „zaklatóm” kitartása győzött végül, és
felvettem. Attól a hangtól, ami pedig a vonal túlsó végén megszólalt,
egyszerűen még levegőt venni is elfelejtettem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése