2011. február 27., vasárnap

Deja vue 1. fejezet

1673. július 13. péntek Angé, Franciaország


Hangos kopogtatásra ébredtem. A katonák követelték, hogy nyissuk ki az ajtót.  A húgom még csendesen aludt semmit észre nem
véve. Anyám kissé kelletlenül, de ajtót nyitott.  - Az apám már 2 éve meghalt az egyik keresztes háborúban. Azóta a nap óta, amikor megmondták anyámnak a rossz hírt, nem beszélt többet apámról. Anyám nagyon keményen dolgozott, hogy eltartson minket és ne kerüljünk árvaházba. Alicia, a húgom nem is emlékszik apánkra. Halálakor én
már 15 múltam, de Alicia még alig múlt 1 éves. A nagyanyám, egyben az utolsó rokonunk jóval a születésem előtt meghalt egy járványban. Anyám szerint nagyon hasonlítok rá. Ha valami rossz fát tettem a tűzre, mindig megdorgált érte „Catherine, mondd mit csináltál már megint? Ha nem leszel jó, eljön érted a gonosz boszorkány ”, de utána mindig mosolygott. Egyszer mesélt a nagyanyámról, hogy ő is pont így ijesztgette anyámat. „Sarah mi rosszat csináltál már megint? Ha nem vigyázol, elvisz a gonosz boszorkány.” Szerintem anyámban és nagyanyámban több közös is volt, mint amennyit anyám elmondott. – A katonák anyámat keresték egy olyan váddal, ami a legrosszabbat sejtette.


-     Sarah Jean D’ Main boszorkányság vádjával letartóztatom.
– anyámat tömlöcbe akarják zárni, de miért? Ő nem követett el semmifajta boszorkányságot.


-     Kérem, én nem csináltam semmit. Nem vagyok
boszorkány. Kérem, hagyjanak békében, nem tettem semmi rosszat.


-     Azt majd eldöntik, hogy mit tett és mit nem. Most velünk kell jönnie.


-     Anyám NE! – a katonák velem és a húgommal mit sem
törődve vitték el az anyánkat. Itt maradtunk ketten, de mégis egyedül.





2 héttel később


Ott maradtunk a húgommal a házban és mivel már majdnem 18 éves voltam senki nem zaklatott az árvaházzal minket. Többszöri próbálkozás után sem láthattam anyámat, de az a szóbeszéd járta, hogy azon az estén sok embert vittek el hasonló vádakkal. Volt, akit boszorkányság, volt, akit fekete mágia és volt olyan, akit druidák ismeretsége miatt hurcoltak el. Azt mondták az embereket megkínozták, hogy bevallják létező vagy nem létező bűneiket, és akik bevallották máglyán végezték. Megégették őket egyesével a téren, mintha valami ünnepség lenne. Az egyik nő, akit kivégeztek, a szomszédunk volt. Azt állították több tanú is volt, aki látta, hogy mágiával rontott meg egy asszonyt és újszülött gyermekét. Ezt figyelembe sem tudtam venni, ő nem lett volna képes ilyenekre. Ő volt az egyik legkedvesebb, legártatlanabb asszony, akit valaha is ismertem.
Anyám se boszorkány, nem tett semmi rosszat. Sajnos a legtöbb ember, akiket boszorkánysággal vádoltak nem voltak azok. Rá pár napra az egyik asszony kopogtatott be a házba, azzal a hírrel, hogy anyámat a máglyára viszik. Megkértem, hogy maradjon a húgommal, mert nem akartam, hogy ezt ő is lássa, hisz még csak 3 éves múlt. Rohantam, ahogy csak tudtam. Pont mikor odaértem, akkor hozták anyámat az előkészített farakáshoz. A teste tele volt zúzódásokkal, véraláfutással és az ajkai is fel voltak dagadva. Már így is alig élt. Amikor megpillantott egyszerre kezdtünk el sírni a viszontlátás örömétől és a búcsú fájdalmától. Nem akartam, hogy elmenjen. Azt akartam, hogy maradjon velünk örökre. Istenem miért pont ő? Mit követett el, amiért meg kell halnia? Miért nem segítesz? Miért hagytál magamra, pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem van rád. A pap, aki anyámat akarta feloldozni, olyan fiatal volt. Tudta mivel vádolják anyámat mégis kedves volt vele.


-     Sarah Jean D’ Main, bánd meg bűneidet és
kegyelemre találhatsz az Úrnál. Mond megbántad az elkövetett bűneidet?


-     Megbántam az ellenem elkövetett bűnöket azok
okozói helyett is. Én nem követtem el semmi rosszat, ők a vakok és rosszul látók, akik rosszat látnak minden emberben, még saját családjukban is. Ők azok, kik büntetést érdemelnének tetteikért, nem én. Isten bocsásson meg mindannyijuknak. És nekem is. – ezzel mit akarhatott mondani anyám?


-     Isten bocsássa meg vétkeidet és oldozzon fel
alóluk. Tisztulj meg a tűz által a gonosztól. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.


Meggyújtották a máglyát és a lángjai egyre magasabban csaptak
az ég felé. Anyámat is égették már a lángnyelvek és utolsó tettét készült
végrehajtani. Felém fordult, az arcáról a könnyei hullottak és ezt suttogta
nekem: „Sajnálom, sajnálom.” Utoljára még egy hangos sikoly hagyta el a torkát, majd meghalt. Nem értettem mit akart ezzel mondani. Sajnálja, hogy egyedül hagy minket, vagy sajnálja, hogy nem volt elég erős és tovább bírja a kínzását. Egyik talán sem volt megfelelő. Az utolsó szavai örök rejtélyek maradtak számomra, megoldatlanul.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése