Deja vue 2. rész
Szomorúan, de éltük tovább az életünket. A szomszédok közül néhány nagyon segítőkész volt, ha szükség volt rá vigyáztak Aliciára vagy főztek. Szolgáló lettem Marc D’ Angé grófnál. Felajánlották, hogy költözzek oda
a húgommal a kastélyba, de nem akartam az egyetlen emléket a szüleimről
elveszíteni. Unalmas hétköznapjaink a maguk medrében haladtak tovább, egészen addig, míg pontosan 2 év telt el anyám halála után. Az a nap döntően megváltoztatta az életem. 1675. július 13. Angé, Franciaország Épp a gróf hálójának ágyát igazítottam meg, mikor léptek közeledtek a szoba felé. Nem foglalkoztam velük. Először azt hittem nem ide tart az illető, de miután egyre közelebbről hallottam a lábak lassú lépteit, bizonyossá vált számomra, hogy a cél ez a szoba. Ajtónyitás, majd csukódás. Carmen jött be, ő is itt dolgozik cselédként, pont mit én. Ezalatt a két év alatt legjobb barátnők lettünk. Olyanná vált a számomra, mintha a testvérem lenne. Mindent megbeszéltünk egymással, még a legnagyobb titkainkat is. Külsőre átlagos kinézetű volt, vékony testalkatú, hosszú vörös hajú átlagos magasságú lány volt. Egy bölcs ember és egy fecsegő öregasszony keveréke, akit szerinte rajtam és a férjén kívül más nem ért meg. - Nem fogsz hinni a fülednek, ha elmondom, mit hallottam. – olyan izgatott volt. Alig tudta türtőztetni magát, látszott a szemén, hogy ég a vágytól, hogy elmondhassa, amit szeretne. – Mint minden délelőtt, reggelit hoztam a grófnak, de még aludt. Gyorsan ki akartam menni
nehogy felébresszem. És ekkor szólalt meg. „ Ne menj el kérlek. Ne hagyj most magamra.” Lassan hátrafordultam, hogy megnézzem miért mond ilyeneket, és még mindig aludt. Álmában beszélt. „ Kérlek, Catherine szükségem van rád. Te vagy az, akiért élek. Szeretlek.” - Biztos nem rólam beszélt. Miért érdekelnék én bármely férfit is, nemhogy egy grófot. Hiszen én csak a cselédje vagyok. - Az lehet, de gyönyörű vagy és nincsen törvény, hogy nem vehetne el. - De az ilyen emberek, akiknek nagy hatalmuk, befolyásuk van és nem mellesleg gazdagok, sose házasodnak olyanokkal, mint mi. - Ugyan… Mi történne, ha mégis? Nem lennél boldog, nem szeretnéd? - Való igaz, hogy boldog lennék, ki ne lenne az, ha egy ilyen ember szeretné, mint a gróf. Kedves, őszinte és még ízlése is van, és
az sem hanyagolható, hogy az emberekkel is jól bánik. – egy újabb ajtónyitás. - Kedves hölgyeim. Miről is folyik éppen a beszélgetés? Carmen, önnek nincsen semmi dolga sem? - De. Ne haragudjon gróf úr, azonnal megyek és folyatom a feladataimat. - Remek. Akkor kérem… - mutatott az ajtó felé, amely még mindig nyitva volt. - Akkor én is távoznék, úgyis befejeztem már a szoba takarítását. –mondtam, majd szavaim megvalósításaképp elindultam az ajtó
irányába. - Kérem, várjon még. – állított meg a legkedvesebb hangján, amit valaha hallottam tőle. - Nem, csupán annyi, hogy most hazamehet. Nagyon sokat dolgozott az elmúlt napokban és pihennie kellene. – döbbenet ült ki az arcomra. Azt mondta, menjek haza, mert sokat dolgoztam? - Nagyon kedves öntől, de köszönöm, maradnék még. Nem vagyok fáradt. Inkább megyek és folytatom a munkám. - Várjon. Biztosan nem akar hazamenni? – csak egy fejrázást kapott válaszul. - Akkor maradjon, de csatlakozzon hozzám vacsorára.
Kérem, mondjon igent. Csak egy vacsora, csak hogy ne töltsem egyedül azt a 2 órát. Legtöbbször úgyis egyedül étkezem. Kérem, ne mondjon nemet, biztosan jól fogja magát érezni. – a döbbenettől szóhoz sem jutottam. - De nincs mit felvennem. – ez egy elég gyenge kifogás, de a legjobb, ami ebben a pillanatban eszembe jutott. - Emiatt nem kell aggódnia. Engem nem zavarna a ruhája. De ha önt kényelmetlenül érinti, akkor adok önnek egy másikat. – adna
nekem, egy egyszerű cselédnek egy ruhát, csak azért, hogy vele vacsorázzak? Teljesen szokatlannak tűnt ez egy olyan embertől, mint a gróf. Talán tényleg érzelmeket táplál irántam, ahogyan Carmen mondta. - Ám legyen. Magával vacsorázom ma. - Köszönöm, hogy igent mondott. Máris szólok Estelnek, ő majd ad önnek megfelelő ruhát. – ezzel el is ment és a következő 1 órát a ruha kiválasztásával, felvételével és a hajam ráncba szedésével töltöttem. Nem is értem Estelnek honnan van ekkora türelme, de áldom érte az
Urat.
(A ruhát valami hasonlónak képzeltem el, bár ez már modern feldolgozásban, de nekem mégis nagyon tetszett. Hátha nektek is fog.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése