Úgy döntöttem, mivel idő híján vagyok, ezért nem a teljes novellát, hanem csak az első részét teszem fel. Olvassátok sok szeretettel. Ezzel el is indul a Hónap múzsája verseny és nagyon várjuk a kommenteket és egyéb hozzászólásokat.
Puszi mindenkinek: marie anne
Síró angyalok
Már legalább 7 filmet néztem meg – hát igen az este nem tudtam aludni – és mindegyik végén ugyan az a fazon beszél, és ugyanazt mondja el. Lényegében: NE PISLOGJ! NE FORDULJ EL! DE VIGYÁZZ, ŐK MINDENHOL OTT VANNAK! NE PISLOGJ, MERT AZT NEM ÉLED TÚL. Majd a kép kimerevedik és a filmnek vége. Nem értettem miért mondja ezt, mint valami rossz horrorfilm előzetes. Ezek a videó gyártó cégek egyre hülyébb dolgokat készítenek. Kivettem a DVD-t a lejátszóból és visszaraktam a dobozába. Úgyis a mai terveim között a fényképezés szerepelt, nem pedig az, hogy túlterheljem az agyamat az ilyen gagyi filmekkel és azon a furcsa pasason agyaljak, hogy került oda.
Előszedtem a fényképezőgépemet és útnak indultam az öreg roskadozó ház felé, ami csak pár utcányira volt a házamtól. Szerettem azt a helyet, öreg volt, de mégis milliónyi emléket őrzött. A kerten már látszott a gondozás hiánya, de a szobrok, melyek ott kaptak helyet, még mindig eredeti fényükben ragyogtak. A madáritatóban az eső miatt volt víz és így a madarak kedvükre játszhattak benne.
A szobákban lévő csillárokat, már rég betakarta a vastag por és pókháló. De a falak még mindig azt a meleg családias hangulatot tükrözték, mint mikor még laktak ott emberek, bár a tapéta néhol már levált.
Az egyik ilyen falon egy szöveg részlet volt írva, de csak ennyi látszott:
Vigyázz, mert…
Elkezdtem lehúzni a tapéta többi részét is. Tudni akartam mit írtak még oda és hogy ki volt az és hogy miért? Sorba húztam le a tapétadarabokat.
mindenhol…
ott vannak a síró angyalok…
és figyelnek.
Nagyon fontos, hogy…
ne pislogj. És még valami…
húzd le a fejed…
Most
Amint elolvastam egy automatikus reflex miatt leguggoltam. Épp időben. Egy egész tégla röpült be az ablakon keresztül pont az én irányomba. Kinéztem, de nem láttam ott senkit, csak a síró angyal szobrok voltak ott, amelyeket eddig még nem láttam a kert szobrai közt, most pedig féltucatnyi volt. A falon még látszódott egy folt, így a maradék tapétát is leszedtem.
A Doktor
Ez volt az utolsó szó. Milyen doktor? Doktor kicsoda volt ez, aki felírta a falra ezt? És honnan tudta, hogy mi fog történni? Talán csak képzelődtem. Nekem ennyi elég is volt aznapra. Szükségem volt arra, hogy lenyugodhassak. Észre sem vettem, hogy már elkezdett sötétedni. Nem volt kedvem egyedül maradni, így inkább Amandához mentem.
Ő volt a legjobb barátnőm, már ovis korom óta ismertem. Az emberek valamiért kerülték, pedig nem lehet azt mondani, csúnya volt, vagy büdös. Kifejezetten szép volt, sőt kifejezetten gyönyörűnek tartottam. Ő nem így vélekedett saját magáról: „Túl nagy a fenekem” vagy „Olyan száraz a bőröm, mint egy orrszarvúé” A haja gyönyörű hullámokban omlott alá egészen a háta közepéig. Az alakja karcsú, de ahol kell ott domborodó. A szeme tengerkék. A bőre napbarnított. Teljesen különbözünk egymástól. Nekem egyenes, hosszú vörös hajam, barna szemem, fehér bőröm és sovány alakom van.
A házuk a belvárosban volt, túl messzire a mi házunktól. De ebben az esetben pont jó. Mindig volt egy kulcs a lábtörlő alatt, azzal mentem be akkor is, letelepedtem a konyhába és tárcsáztam a számát. Alig pár csörgés után felvette.
- Tudod te, hogy hány óra van? Hajnali 2. Miért hívtál?
- Fontos. Találkoznom kell veled, és nem várhat.
- Most nem fogok elmenni hozzád Dorothy. Fáradt vagyok.
- Igazából nem kell. Már itt vagyok.
- Hol?
- A konyhában.
- Találkoztál már a bátyámmal? Mert most fogsz. – ezzel le is rakta. Lábak dübörgése hangzott az előszoba felől.
- Szia, én Jack vagyok.
- Oh. Szia, én Dorothy – válaszoltam meglepetten.
- Mondd, van rajtam gatya? – most még az előbbinél is jobban meglepődtem.
- Um… Úgy látom nincs – pirultam bele én is. Még nem láttam senkit meztelenül.
- Hát ez eléggé kínos. – ezt én is így gondoltam. nem tudtam eldönteni melyikünknek kínosabb, neki vagy nekem. Talán mindkettőnknek. Az egyik szobából megérkezett Am is.
- Jack azonnal menj a szobádba… Ne haragudj Dor, de nem kaptam jobbat. Csinálok forró csokit, az majd jót tesz.
- Az tényleg jól esne most. Egyébként meg ne aggódj a bátyád miatt. Nekem kellene bocsánatot kérni, amiért csak így rád törtem és zavarlak
- Dor, te sosem zavarsz, és valószínűleg elég fontos lehetett, ha az éjszaka közepén állítasz be hozzánk. – mondta elég szigorúan ahhoz, hogy el is higgyem, de egy apró mosoly ott bujkált a szája szélén.
- Tényleg nem csak azért jöttem, mert egy lányregénybe illő délutáni fecsegést akarok hajnali 2-kor tartani. Ezt elhiheted nekem. De valami eszméletlenül furcsa történt a Raylwie házban. – elmeséltem mindent, hogy odamentem és mit találtam a falon, aztán a téglát és a furcsa angyal szobrokat, amiket még sosem láttam. – Féltem most egyedül maradni, ezért inkább gondoltam, hogy eljövök hozzád. De reggel el kell velem jönnöd megnézni azt. Neked is látnod kell.
- Muszáj? Nem lehetne várni még, vagy csak békén hagyni azt a házat. Egyébként is, nem az van kiírva, hogy omlásveszély? Miért mentél be oda? Dorothy?
- Csak fényképezni mentem oda. – vágtam ártatlan kiskutya arcot. – Kérlek, fontos, hogy el gyere velem. Kérlek!! – adta oda a forró csokimat.
- Rendben, de előtte legalább reggelizzünk meg… vagy talán még aludhatnánk is.
- Én nem tudnék most aludni, de a reggeliről lehet szó, mert tegnap óta nem ettem. – Amanda erre csak egy rosszalló tekintettel jutalmazott, majd eddigi életem legfinomabb sajtos omlettjét csinálta meg…
- Én semmi különöset nem látok. Az is lehet, hogy csak teljesen véletlenül dobták be azt a téglát pont akkor, amikor elolvastad. De az lehet, hogy valaki csak meg akart tréfálni. – próbálta az ésszerű érveket felsorakoztatni, de engem ezzel nem tudott meggyőzni. Túl furcsa volt minden.
- Az nem valószínű. Ilyen tapétát már sehol sem lehet szerezni. – próbáltam érvelni az igazam mellett.
- Jó rendben… És szerinted akkor mi történt? – kérdezte Amanda, miközben felmentünk az emeletre ott is szétnézni.
- Nézd. Az angyal, közelebb jött. Nem volt ilyen közel az ablakhoz. – mutattam a kert irányába.
- Ugyan már, a szobrok nem mozognak magától. Biztos csak képzelődsz. – jelentette be, mintha csak egy gyerek lennék, akinek az okos nővére próbálná az ellenkezőjét bizonyítani. Csengettek.
- Ki csengethet? Már rég nem lakik itt senki sem. Te maradj itt én megnézem, hogy ki az. – vágtam rá az ajtót, kicsit erősebben is, mint kellett volna. Tényleg olyan voltam, mint egy duzzogó kislány.
- De Dor nem hagyhatsz csak itt. – de akkor mégis ki a gyerek? Bár egy évvel idősebb volt, mint én, pont az ilyen kijelentései miatt gondolkoztam el „a gyerekkor újból itt van” elméletemen.
- Maradj itt, majd mindjárt visszajövök. – Lefelé menet a lépcsőn azon gondolkodtam, hogy ki lehet az. Ez alatt a pár év alatt senkit nem láttam még a környékén sem ennek a háznak. Újra csöngettek. Megálltam az ajtó előtt. Nagy levegőt vettem és kinyitottam az ajtót. Egy harminc év körüli férfi volt egy levéllel a kezében. Az öltöny, amit viselt, ügyvédi benyomást keltett.
- Ön Miss Dorothy Perkins? Én Samuel Watson vagyok.
- Ki Maga? És hogy kerül ide? – ütöttem meg egy elég ideges és türelmetlen hangot.
- Kérem. Ön Miss Dorothy Perkins? Át kell neki adnom egy levelet. – válaszolt meglepő nyugodtsággal.
- Én vagyok. Miféle levelet? És honnan tudta, hogy itt vagyok?
- Ígéretet tettem. Kötelességem a levelet átadni Önnek. Majd mindent megtud a levélből.
- Kinek tett ígéretet?
- A nagymamámnak. Megkért, hogy ezen a napon adjam át Önnek ezt a levelet. És még arra is megkért, hogy a lánykori nevét mondjam: Amanda Stanly.
- Mi? Az nem lehet. – elindultam felfelé a lépcsőn afelé a szoba felé, ahol Amandát hagytam a férfival nem törődve, aki nem értette a helyzetet és tátott szájjal állt még mindig az ajtóban. – Amanda?! Amanda? Hol vagy? Hallasz? – semmi válasz nem jött. Lehet, hogy hazament –gondoltam. A szobában ott álltak a síró angyalok. Mind a hat. Arra, hogy hogyan kerültek ide, már nem kaphattam választ senkitől. Visszamentem a férfihoz, de már nem találtam ott. Viszont a levél ott volt a lépcsőn. Felbontottam. Egy levél és néhány kép volt benne.
Drága Dorothy,
Mikor már ezt olvasod valószínűleg néhány éve halott vagyok. Ne aggódj. Szép és teljes életem volt. Levelem írásakor 92 éves vagyok. Nem gondoltam volna, hogy azt is megélem. Ha az unokám teljesíti a kérésemet, ezt a levelet pár perccel az eltűnésem után kapod kézhez. Neked ugyan csak pár percnek tűnik, de számomra jóval több. Tudom, hogy ez furcsa, nekem is az volt. A férjemmel, Edmund Raylwei-el találkoztam először új életem kezdetén Peterboroughban. Jól olvastad, van egy férjem, azzal ellentétben, amit mindig gondoltam, hogy én az életben senki felesége nem leszek. Nagyon kitartó volt, de nagyon kedves és mindig jól bánt velem, soha semmiben nem szenvedtem hiányt. Jelenleg Londonban élünk. 4 gyermekünk született. Az egyik képen rajta vagyunk mind a 6-an. Idővel megszülettek az unokák és már egy dédunokánk is van. Kívánom, hogy neked is ilyen csodálatos életed legyen.
UI.: Kérlek Jacknek ne mondd el az igazat, nem akarom, hogy aggódjon vagy hogy őrültnek nézzen téged. Mindenképpen mond meg neki, hogy szeretem. Hiányozni fogtok.
Amanda Stanly
Ahogy elolvastam a levelet biztos voltam benne, hogy ő írta. Ez az ő kézírása és a képeken is ő volt, de mégis valahogy olyan másképp nézett ki. De mégsem tudtam ezt ölbe tett kézzel hagyni. Elmentem a rendőrségre.
Odafelé sírtam és az ég is velem együtt sírt. Mire odaértem csurom víz voltam. Úgy néztem ki, mint egy ázott kutya. Most már megértem a macskákat, hogy miért nem szeretik a vizet. A rendőrséggel szemben volt egy templom. A templom párkányán pedig pont olyan angyalok voltak, mint a ház kertjében. Eszembe jutott a falra írt szöveg: Mindenhol ott vannak a síró angyalok.
